Birtalan Ferenc versei

Vérző begóniák a kertben.
Most kellene, Megváltó szülessen.
Semmibe merednek, várják
gyászt havazóan a nyárfák.

Jövőtlen nyarunk délibáboz.
Nem megy el Isten Máriához.
Valami kísértetarcú bába,
ezt a Jézust is elcsinálta.

vadszőlőfüggöny

égre kívánkozó platán

rubin a poharakban

kóborló talán

május akácviharban

kövek közt vibráló tavasz

átok-e áldás-e rajtam

régi hit vagy majdnem az

ki kerül keresztre

kinek kezében a lándzsa

nem felel az este

de jó a válasz hiánya

mint szent pál az oláhokat

sok régi május itt hagyott

hiába álmodom őket

eltűnnek mind a kiscsajok

jól tudom sosem növök fel

orgonás esték ha jönnek

csöpp meleg kezeket érzek

fölékszerezik a csöndet

istenem de szépek vagytok

harisnyásan tarka blúzban

nincs mi tőlem elvehetne

vén gyerek hetven se múltam

szemhunyás és jöttök újra

tavaszremény gerleszárnyon

röpülésünk újrafestem

nélkületek nincs világom

ide kerülhetne egy női név

a szent márk tér a trevi kút

egy mediterrán május este

mindenholvirágzás

jó lenne de valamiért

nem illik ebbe a versbe

a május igaz de ki ért

miért nem jön össze ez se

ideírhatnám a nevedet

lehetne fiktív

végül is kit érdekel

egy részeg álom

kit hív

túl vagyok

valamin innen

múlnak dúlt napok

múlik  minden

akácok nyílnak

gesztenyék

a májuson túl

semmi sincsen

lehetett volna bárki

lehetett volna szerelem

de nem tudtam jól kitalálni

hol a helyem amikor lettél

azon a májusba forduló estén

kicsillagozták

nincs kegyelem

jaj messziről
megyek tehozzád
eretnek fiad
hogy kimájusoznád

megyek kövek
és fű között
vadszederruhába
öltözök

megyek járatlan
utakon
mindig feléd
feléd vakon

szememen fényes fillér
csak az ég
minden perc
újabb szakadék

járok gyerekként
álmodozva
tavaszt a fázó
jázminokra

megyek ködbe fúl
mind a reggel
megyek halkuló
énekekkel

rabszolga lábam
visz csak egyre
hogy megtaláljalak
te egy Te

mert nincs harag
mert béke sincs
tekints rám Istenem
tekints

az út 
hol nagy rögök hevernek 
szikkadt meder 
hajói szekerek partjai fák 
nincs innen nincs odaát 
a csend lopva érkezik 
csak menj tovább 
vélt zörgéseket figyelve 
míg tarkódra ül az egyedüllét 

szekerek lassan ködbe vesznek 
szűkül az ár nélküli meder 
összeborulnak a fák 

Röpül a Szabadság, hussan.

Alszik a tenger árja? Kuss van. 

                        (in memoriam Franyó)

hát dolgozunk vagy nem bögmeg

jó ez a piroska kisasszony még egy rundot

szomorkodunk

tetszik tudni mi vagyunk a  munkásosztály

tizenegyedike van

jár ez a kis kikapcsolódás

drusza

te meg otthon szenvedj az irodalommal

írj verseket vagy mit is mondtál

kisasszony még egy rundot

nem vagyunk mi jambusok

bassza meg a hálaisten

megérdemeljük vagy nem

jó ez a piroska

igyunk arra hogy druszák vagyunk

tudod ki a fasz törődik velünk

mi vagyunk a munkásosztály

tudod mik vagyunk mi bögmeg

még egy piroskát kisasszony

ünnepelünk

ne a kezünket körmünket nézze

tele vagyunk lóvéval

az asszony vár hogy hazamegyünk

így van ez fizetésnapon

hát ennyi jár

rohadjon meg a kalapács a műhelyben

a parasztok meg tudod micsináljanak a sarlójukkal

még egy rundot kisasszony

jó ez a piroska

ma ünnepel a munkásosztály

megint tavasz jön

megint tavasz

ibolyaszép

kankalingyönyörű

vissszapörögnek az évtizedek

és kisfiú vagyok

újra kamasz

szerelmes a simogató márciustól

hiába tudom

semmi sem igaz

kigombolt ingembe bújó szél se

és mégis

megbolondulok érte

a rigóénekért

gerleszóért

a mandulafa

rózsaszín-fehér díszben

olyan egyszerű tiszta

szinte azt hiszem van isten

bár kókler módon csinálja

minden tavasz ugyanaz

semmi dráma

nézed ahogy jön

lányhaja leng

elfelejtesz káromkodni

mert mégis csak

ő a drága

Birtalan Mózes és Czifra Eszter gyermeke Sándor, az Apánk

Kocsmakép

tíz éves korom körül

sokszor engem küldött anyu a kocsmába apuért

a Wágner vendéglőt

a Hiki fodrászata mellett akkorra bezárták

odalett a Müller pékség

Papp vegyeskereskedés

a Boross biliárdterem

Margit néni trafikját még kímélték

közért lett Kovácsék fűszer és gyarmatáru boltja

a tejcsarnok előtt

nagy alumínium kannák álltak reggelente sorba

Wágnerék mellett volt a kis textilüzem

falépcsőn kellett felmenni

szövőszékek zakatoltak

ott dolgozott ezerkilencszázötvenig Annus

előtte a törökőri református imaház

Szemenyei tiszteletes úr bibliaóráin

voltam párszor ötvenhat után

szép lányai közül csak Betty jut eszembe

kirándultam is velük

de nem tudtam összebarátkozni Istennel

ha nem találtam aput a Kerepesin

mentem a Ciprus sarokra

lehetett bármilyen részeg

sose veszekedett velem

mindjárt megyünk mondta

mikor húztam a karját

anyu vár

vett málnát nekem

a legkisebb mutatott a cimboráknak a legkisebb

és megsimogatta a fejem

a Ciprus utca Hungária körút sarkán volt a kocsma

messze a Százin a Beszkárt kőkerítése mellett

a Vörös Lobogó pályánál ahová bemásztunk nézni

hogy hengerli simítja a salakos futópályát

szamaras-kordélyával a pályamester

a kocsmának fekete olajozott fapadlója volt

nagy kályhában égett a tűz

érzem ma is

a söntéspultból áradó szagot

nem tudtam mi történhetett

az ajtónál toporogtak az emberek

a rácsba kapaszkodva benéztem az ablakon

lábánál emelve a kocsmaasztalt

láttam apámat

befurakodtam

menjünk vár anyu mondtam

tisztult apu szeme

letette az asztalt

igyál egy málnát gyere

a cimborák visszaültek

mintha nem történt volna semmi se

rohadt az élet Sándor

beledöglesz ha nem törődsz bele

kocsmakép ezerkilencszázötvenötből

az én erős apámról

négy éve temettük Annust

s tavaly húsvéttól nem volt Sanyi se

kiről az én szívemben lelkemben az a kép alakult

hogy nem vagy

akihez esténként nem tudok fordulni megértést keresve

kinek sose tudtam bevallani bűneimet

mert hamisnak éreztem másra lőcsölni a szart

mert naponta szembesülök azzal

nem másokban kell keresnem a hibát bűneimért

akinek nem tudom miért adatott meg

hogy lassan mindenkit lekörözve

rangidőse legyek egy egyszervolt szerelmes családnak

én akit csecsemőként jobb lett volna veszve látni

úgy beleragadtam ebbe a nemtudommineknevezzembe

hogy szégyenkezve nézek a múltra

voltjaimra lehetjeimre

kikre úgy épült a sok évtized

mint árulóra a titkon nyitott rács

mert érdemekre gondolok büntetésre és rád

akit akár akarok akár nem meg kell szólítanom

pedig nincs szomorúbb

várni a felmentő megbocsátó biccentést a keresztről

de ne haragudj

rohadtul nem hiszek az elrendeltetésben

az eredendő bűnben

ide születtem

ezek között a folyók hegyek istenek között kell lennem

hiába akarnék szökni

bevésődtek a képek

mosolytalan szomorú arcod

amin egyetlen lélekmelegítő rezzenést se láttam

szerinted hogy gondoljak a megváltásra

hogy higgyem bármit is képes lennél tenni értem

ha a vagyommal se tudsz mit kezdeni

hogy jöhetsz utánam mikor szétszórattatok a szélben

a világ egy tepertős pogácsa

paradicsomleves minek a realitása

pillanatnyilag 

megkérdőjelezhetetlen

helyezd el egy egyenesen az estét

menj jobbra balra akárhány-ezer évet

egyértelmű a lényeg

nem kaphat oda a rántás

a pogácsa meg nem éghet

Jópofák  a limerickek,

Noha kicsit kimerítnek.

Agyament egy versforma.

A költő csak  betolja

Végsőként a  harmadrímet.

x

Költő Verbőczy Antalnak,

Verselés adott alkalmat

Csenni gyújtót, töltőtollt.

Mondottam, mert költő volt.

Ez ad e versnek tartalmat.

x

Ahogy mentem Óbarokba,

Hajam fogtam lófarokba.

Sok a kanca, mén alig van.

Elleszek majd én a likban,

Csak megfogom jól marokra.

x

Mint ballagott Toscanába,

Reccsent egyet Oszkár lába.

No, asziszem eltörött,

S szidta bíz’ az ördögöt,

Hogy az anyját toszná szájba.

x

Amúgy, Oszkár: Finn gazember,

De van úgy, hogy fing az ember,

S azt mondja, a lába volt,

Mivel éppen megbotolt.

Mert hát Oszkár: igaz ember.

x

Miként tudjuk: fönti Oszkár

Finn volt, nem pedig orosz cár.

Bojár se és muzsik se.

Egyszerű kis Finnecske.

Csak az apja volt egy rozmár.

x

Nem mondom, hogy Bergmann Ingrid,

Színésznő lett volna mindig.

Kiderült volna mingyár,

Ha nem szól közbe Ingmár.

Nem csípem az ilyen svindlit.

x

Jászalsószentgyörgyön, hajdan

Fehérmolnár János, s majdan

- A Zavgyvában kezdte el

az úszást, mert úszni kell! -

 - lett Jonny Weismüller Tarzan.

x

Élt egy férfi Szecsuánban.

A marháját lekutyáztam.

Vookot vágott hozzám legott.

Nem is maradhattam meg ott.

Féltem, megsüt Szecsuánban.

hogy kinek mit jelent

az újév hajnalán sparheltre tett fazék

nem tudom

nekem a konyha gőzmelegében anyut

ahogy ilona nénivel nevetnek

a maradék székelykáposztán

mint változik át korhelylevessé

apuék bent góbé nótákat énekelnek

s isszák a hígború fröccsöt

persze buta kérdés kinek mit jelent

nekem a még felhőtlen gyerekkort

hótakarta kerteket

mikor még minden tiszta jó

sütemény- ételillat családmeleg

vidámság

izzó kályhacső

és megint egy boldog új év

hó ropog

fényesre bokszolt bakancsban

csúszkálunk a papp-domb jegén

és minden szikra-ragyogás

és minden költemény

mit jelent egy ételillat

egy semmiből jövő

februárban

a múltkor savanyított káposztát csináltam

s bár lassan fogyóban

maradt még

eszembe jutottak a szilveszter esték

eszembe minden

a melegség

hogy semmi sincsen

hagymát vágtam

feltettem a maradék káposztát

marék rizsával

darabka kolbászt szeletre

csak visszajön kicsit az az este

ennyi kellett

megkívánnom

kimegyek a fokhagyma összezúzva

a levest berántom

egyedül vagyok de nincsen semmi baj

egy kis káposzta egy régi illat

és megint anyuval

fejemben halkan szólnak a nóták

kinek mit jelent

nekem ez a valóság

Nem süt nap, nem dörög ég.

Fánkok sülnek, csörögék.

Jó illatuk szétárad,

fölvesszük a maszkákat.

Űzzük, fut a február.

Hej, március, jössz-e már?

Nyíljanak a kabátok!

Virágot hozz, virágot!

Január, február...

Mondja apa: jön a nyár.

Szétnéztem a februárban,

de nem láttam, hogy már nyár van.

Fáznak a fák, bokrok fáznak,

nyoma sincsen napsugárnak.

Ködöt rejt a kertek alja.

Hó, zúzmara betakarja.

Ne búslakodj, kicsi lány,

mondja apa, jön a nyár.

Ezer rügy vár minden ágon,

túl a fázós februáron.

Tavasz készül, virradatra

ezüst fényt szór szét a barka.

Virág, bokor újra éled,

nagykabátod lecseréled.

Január, február...

Anyu, apu! Itt a nyár!

ma havat álmodok fagyot

csillagtalan jégszikrásat

kegyetlen telet álmodok

hol senkik se várnak

ne maradj itt nálam

rejtsen éj sötétje

denevérszárnyú kabátban

sodródok az égre

nem akarok tőled tavaszt

halálkönnyező-jégcsap

körmeid tükrében nézd magad

száz év egy óra hét nap

amikor két valamit egymás mellé teszel

és tudod attól továbbra sem egy

mondhatod

nem törődsz a matematikával

két alma az asztalon kettő

nem néha

mindig

míg az egyiket valaki felzabálja

vagy egyik a másikát

kis képzavarral

egyszerűen elfogy úgy evidens

vagy legyinthetsz

menjen mindenki a picsába

ha te akarod a kettő neked egy

nem számít az almák véleménye

nézel az égre

a magad világában játszol istent

persze maradhatsz a realitásnál

a kettő nem egy darab

valaki jön

és beléd harap

borul az elmélet

mi marad

egy csutka talán kettő

az = jel is csak kitalált

kis hülye párhuzamos

mindkét egyenes tudja

örökké egymás mellet

reményt hazudva

a matematika is esendő

piszok bonyolult tud lenni kettő

A Természetvédelmi Hivatal

időben felfigyelt.

Rendeleteket hozott, tilalmakat,

ám az orvvadászok köptek az egészre.

Rekonstruálásukra tettek ugyan kísérletet

képírók, formázók, paleontológusok,

de Brehm, Darwin már föl se vetette a kérdést,

milyenek voltak az angyalok.

(1986)

bolyongva völgyön hegyen át 
kerestem az eltűnt katonát 

kérdésemre káposztalepke 
szárnyát riadtan összetette 

galambok kurrogták erre ment 
hullámok csobogták erre lent 

lombok mutatták erre erre 
vonultak vígan énekelve 

és hegyen át és völgyön át 
és láttam tenger katonát 

sápadtat büszkét százat ezret 
de hol találom azt az egyet 

Amennyiben a Szerkesztő úr is úgy akarja

- előre persze nem tudom -,

leadja ezt a versemet a Lapba,

s megjelenik egy szép napon.

Kis-kisasszony érti, nemde?

Így alakul az árukapcsolat.

Ön az öröklétért lesz cemende,

én kiárulom a csókokat.

Sok jó forintért húst veszek majd,

zabálok finom bifszteket.

Engem élve, pár ópuszom tart,

s együtt a vers, a hentesek.

Ma nyarat kapsz a november helyett,

ne látsszanak a letarolt fák.

Gondolj a napra.

Vegyél vászonruhát,

gyere strandpapucsban,

és csücsörítsd a szád,

mint mikor hozzáér a citromszelet,

hogy öröm nézni rád.

Ma nyarat kapsz: utálom ezt az őszt.

Mi időm van még veled,

legyen napfény és virág.

Varázsló vagyok: lehet.

Szellő simít, az este langy,

madártrilla a pusztán.

Utolsó nagy kaland,

s egy redves őszön átaludnám?

Ma nyarat kapsz, úri a kedvem.

Kutyatejből szálat hajadra.

Megyünk porban, szerelemben,

sosemvolt nyarakba.

Csak fény van, tiszta, kék.

Minden könnyű, jó, banális.

Le van szarva az ősz, a rohadék,

s az ajtóm előtt toporgó halál is.

passióm legenda-e

ma érdektelen

miként töviskoszorúm keresztem

nem utánozni akartam

mikor terhemet cipelve-vonva

ezerszer elestem

leköptek kiröhögtek

volt kinek szemében

vérszínűvé váltak a könnyek

sodort vak harag árja

a Domb felé

magángolgotámra

tudtam: így kell lennie

kik ünnepeltek

nem mer követni senki se

kik hirdették: király vagy

ma hóhérkézre adnak

csere-Barrabásnak

kétezer év után nincs így rendben

több remény kellene

mint hozomra hinni kegyelemben

passióm legenda-e érdektelen

mi előttem volt mindegy

mi utánam: legyen

ám kell örömhír is mára:

valaki megtörölte arcomat

fülembe súgott: nem volt hiába

esendők vagyunk esendők

láttam amikor visszanéztem

magához szorította a kendőt

A legkisebb szegény pogácsa
az első útelágazásnál szétosztogatta
a legényt.
Azóta rohad a tarisznyában
egy bokorágon.
Így volt, mese volt...

fekete kabát

bokáig érő női bunda

messziről szinte újnak látszik

csak ahogy viselője megy

ahogy csoszog a lábát húzza

úgy lesz keserű groteszk

miként kiszámítható útja

naponta látom

fantomnyomát

konténereken

kukákon

egyiktől másikig

úgy látszik el se éri

de nincs más remény

egy darab kenyérig

szájába rakja

nem rág

csak tartja

a fülvédős sapka ugyan

kicsit takarja

kotorászik

nem tudni

talál-e bármit

fogja a kenyeret tépi

ereje alig van továbblépni

fordul

billeg az elegáns kabát

ha nem menne

ha csak állna

egyensúlyban lenne a világ

de menni kell akkor is

amikor nincs tovább