Egy frontmentes nap végén
arra gondolok
alkalmatlan az idő elégiára
egyértelmű a képlet tudom
de elegem van
az önostorozásból
nem olyan jó a világ
hogy minden hiba okát
magamban keressem
vannak módjai az áltatásnak
vegyünk egy idealizált pillanatot
meséljük magunknak
szűrt fénnyel süt a nap
halljuk a zúgó csobogását
ha becsukjuk a szemünket
érezni az avarillatot
mondhatod
mindent túlfényezek
de gondolj bele
mi mást tehetnék
valami káromkodással
rövidre zárhatnám az estét
hisz annyira közönséges az egész
nem okollak
s a nagyobb baj az
minden véget ér
mire az egészből
valamit megértenél
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.