Birtalan Ferenc versei

Nálatok, laknak-e emberek? Némelyekben, tán szendereg, vacog a vak, az ólmozott Vazul. Hát még egy darabig vagyunk, csak épp a helyzet komplikált. Vajk szerint jól, szerintem szarul.  

Csak a volt tél, csak a volt nyár, a soha nem leszel aki voltál. Titokmagányba bábozódtam, te láthattad csak lepkevoltam.   Te tettél csodává, nem az Isten. Te vagy a holthideg űrben minden. Lettél rettegő szívem társa, lettél a távol lobogása.   Te vagy velem…

  kanális méhek cérnára kötve szállnak hasalunk gyufaskatulyával lessük a tátikákat röpülnek nyarak tik tak nyomjuk a virágok állát oroszlánszájat nyitnak   kékek sárgák szivárványszépek nézi a nap űzünk gyíkokat szöcskenépet ragyognak a…

az éj sarkából mint a pók nézem sehová ment mi volt   egyé lettem a csenddel mesékbe szőttelek eltüntetett a reggel   az éj sarkából nincs tovább ősi dob eső kopog az égen rongyos nagykabát   az éj sarkában nincs a kincsem rozsdálló  eldobott…

Az ősz, bizony nem kiskabát. Vacogtatók az éjszakák. Ködbe bújnak a hajnalok. Azt álmodom, hogy nem vagyok.