"2003-ban kezdtem olvasni Kertész Imrétől A kudarcot, de abbahagytam. A napokban újra elővettem. Nem ad sok esélyt a menekülésre.
Kertész és közöttem – eltekintve a kortól, sorstól – van egy óriási különbség: az ő történelmi sorstalansága. Nincs ebben semmi különleges. Ember és ember élete, sorsa között, nem hiszem, hogy mérlegelni lehetne, kellene, de azt a sorstalanságot nem lehet megkerülni, nem lehet nem tudomást venni róla, és szemérmesen vagy szemérmetlenül úgy tenni, mintha szűzen jöhetnénk ki a kuplerájból. Ahol egy egész világból bordélyházat csináltak, ott nincs helye a képmutatásnak, liliomos körmenetnek. Közhelyként bár, de újra és újra rögzíteni kell: „Auschwitzot nem lehet megkerülni”, s mondták azt is sokan, hogy „Auschwitz után nem lehet verset írni”.
És versolvasás, egy gyerek simogatása, egy virágoskert öntözése után hogy lehetett Auschwitzot csinálni?
Igaz hogy legtöbbnek aki a rakodón
megérkezett már nem volt ideje
a helyzetét megmagyarázni magának
Némán és megzavarodottan
mentek a végső útra
és hagyták magukat megölni
mert nem értettek semmit
(Peter Weiss: A vizsgálat)
Az Auschwitz-per jegyzőkönyvéből készült dokumentumdrámát huszonévesen olvastam.
Valóban
Peter Weiss: A vizsgálat
Drámaélmény
eljött anyám és minden gyermekévem
kőből font koszorút hoztak fejemre
kőfonat kötélből csináltak hintát
eljött anyám és minden gyermekévem
és zokogtak kint a halak a tóban
kerengő varjak nem szálltak tetemre
virágot hordtak a kerengő varjak
és zokogtak mind a halak a tóban
valóban nem ment oda senki
mert nem volt szabad odamenni
az emberek riadt vadakként néztek
sikolyt szikráztak a drótkerítések
Ekkoriban került a kezembe Tadeusz Borowski, a költő, a holocaust-túlélő Kővilág című kötete is.
El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok!
Először is – a Hosszú villanyszerelő. Reggelenként Kurt társaságában (ugyanis az ő ismerőse) meglátogatom, s odaadom neki a levelet. A villanyszerelő fantasztikusan régi szám, ezer meg egy kis ráadás, állandóan úgy néz ki, mint egy málhásszamár, kolbászt, kis zsákokban cukrot, női fehérneműt szállít az FKL-be, a cipőjét pedig levéllel tömi ki. A villanyszerelő kopasz, egy szikrányi megértés sincs benne szerelmünk iránt. Valahányszor levelet viszek hozzá, elhúzza a száját. Amikor cigarettát akarok neki adni, azt mondja: – Kolléga, nálunk, Auschwitzban, a levelet ingyen szállítjuk! A választ, ha módomban áll, elhozom.
(Tadeusz Borowski: Nálunk, Auschwitzban, Fejér Irén fordítása)
A mesék szétfoszlottak, hitelüket vesztették, s mégsem volt más lehetőségem, mint belekapaszkodni a mesevilágba, hinni a jótett-helyébe jót, hogy csak úgy érdemes. Pedig akkor már Borowski is régen elment: huszonkilenc évesen, 1951 júliusában megölte magát."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.