Amikor el akarunk jegyezni valakit, és nincs remény gyűrűvásárlásra, mindent kitalálunk, hogy mégis elérjük célunkat. A jegygyűrűk kölcsönkérése biztosan nem eredeti ötlet, de azért rendhagyó volt. Jóska bátyáméktól kértem el, azzal, hogy hamarosan újakat veszek nekik. Visszaemlékezve akkori magamra, nem sokat kellhetett győzködnöm őket. Megkaptam az aranykarikákat.
Bogár a fürdőszobában mosta a kezét, én az ajtófélfának támaszkodva kérdeztem:
– Szerinted hogy kell megkérni egy lány kezét?
A kérdés komolyságát akkor értette meg, mikor a gyűrűket elővettem. Odáig eljutottunk, hogy részünkről rendben a dolog, de a szobában lévő szülőket is be kéne avatnunk, illetve inkább nekem, mert az illem…
Tehát az apja elé álltam, s megkérdeztem:
– Kálmán bácsi, hogy illik megkérni egy lány kezét?
Megkaptam a választ, aztán irány virágért, borért. Hétfőn pedig mentünk egy Rákóczi úti ékszerészhez, ki ujjunkra igazította a gyűrűket.
* * *
Logod egy középkori falu volt a budai Várhegy nyugati lejtőjén, a mai Krisztinaváros területén. Erre nyílt a róla elnevezett Logodi-kapu (más néven Zsidó-kapu). A település a török uralom alatt nyomtalanul elpusztult. A falu templomának alapfalai ma is megtekinthetők az Attila út fölött. Emlékét az egykori helyén vezető Logodi utca őrzi Budapest I. kerületében.
(Magyar Wikipédia)
Logodi utcai, második emeleti garzonunk a Hadtörténeti Múzeum alatti lépcsőre nézett. Balra fölfelé a Várra, jobbra a Vérmezőre, a Délire lehetett látni. A 28 négyzetméteres lakás egy szobából, előszobából és egy egylégterű fürdőszoba–konyha–vécéből állt, ahol a mosdókagylóban vagy a kád fölött lehetett mosogatni, miközben a vécén egy függöny mögött valaki a dolgát végezte. Igaz, mindhárom pici lyuknak külön kiépített szellőzőnyílása volt, ami egy kis bukóablakkal nyílt a hátsó udvarra.
Az apró erkély, ívelt kovácsoltvas korlátjával, rányíló dupla franciaablakával-redőnyével, egész környezetével talán Párizst idézte, persze úgy, hogy Párizst igazán sose ismertem, legfeljebb képekről, filmekből, könyvekből kiidézve. A Vár, a Vároldal… A romantikusok bűnbecsábító melegágya. Ottani éveink voltak a fiatalságéi, a reményéi. A magas szoba stukkói-rozettái, az almazöld, karcsú cserépkályha (idővel Héra gázégővel megrontva) maga volt a mese.
Ma délután újra a Logodi utcában voltam
a lépcsőházban ráköszöntem a szomszédokra
emlékeznek ránk visszajöttünk
és rendezgettem az egy szobában
mindenről tudtam mindent mi merre hol van
a galéria tűnt kicsit idegennek
mert a valóságban persze nem volt
de tetszett és elfogadtam mint odaillőt
és jó volt látni a stukkókat rozettákat
– észre se vettem az eltűnt negyvenhárom évet –
amikor odamentünk az üres lakásba
ujjongtunk a miénk: tényleg
becsuktuk az ajtót és a parkettára fekve
nyitott szemmel álmodtunk csodás életet
és ott feküdtünk és jött reggel este
és nincs ki szólna már ha tévedek
mert üresség van egyedüllét
s mikor egy ilyen álomba beleébredek
csak szidom a világot
ahol azért kapunk hogy visszavehessék.
A mesék is olyanok, amilyenek. Nem mindig és nem mindenkinek telik ki jól a három nap – egy esztendő, de az emlékek, amit onnan vittünk tovább, mesébe illők maradtak. Amikor házasokként hazamentünk 1964 november 25-én este, a kályhában parázslottak a fahasábok, az asztalon pezsgő, poharak…
(részlet a Versek regényéből)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.