Halld
Aztán felemeltem, tenyeremben összegyúrtam a port,
és azt mondtam: Legyél!
Elválasztottad a sötétséget a világosságtól,
megláttad öreg arcomat.
Rátetted a te kezedet és kérdeztél:
ki vagy te nékem, és ki vagyok én neked?
Te vagy a világosság, aki jöttél a sötétségből.
Azért, mert én úgy akartam, hogy legyél a porból,
csillagokat rakjál az égre,
napot a nappalnak, holdat az éjszakának.
Te vagy az én örökkévalóságom.
Szemedbe adtam a tengerek mosolygását.
Te vagy az én patakom, hajnali szellőm.
Erdők fái között a madárdal.
Siralmaim völgyét megtölti a te nevetésed.
Szerelmed tüze olvasztja a havat a hegyről.
Te vagy ez én csodatévő, élő szobrom,
aki eltáncolja belőlem a fájást.
Fölemeltelek, összegyúrtalak véremmel a porból.
Tökéletesre.
Lelket leheltem beléd.
Azóta fényben-sötétben téged csodállak.
Nézem amint sarkaid alól fölszikráznak a hajnalok.
Teremtőd voltam. Fogod-e tudni, a nyolcadik napon?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal