van aki nem akar költő lenni
megy kacagva a karavánúton
neveti ahogy befújja léptei nyomát az örök homok
nevet a költészeten
nem akar költő lenni
észre se veszi
befújt lábnyomai helyén kihajtanak a virágok
pálmák nőnek oázisok
nem akar költő lenni mert az olyan hülyeség
a csokorba gyűjtött szavak nem többek
magukra hagyott sírok örökké-szeretünk csokrainál
amit a temetőgondozók időnként összeszednek
felhalmozzák nagy kupacokba
és elégetik az egészet
maradnak a megnyomorított drótdarabok
hát ezért nem akar költő lenni
csak lenni
menni szerelemmel
mert ő nem költő
ő a vers maga
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.