Ma minden emléket megrekesztek:
elszunnyadt földízű-testek
fölött a rozsdás vaskeresztet.
Hajak kontyba font lagúnáit,
a lüktető nyáresti pázsit
nyugtató meleg zümmögését,
a szédítőt. Házak repedését,
amit minden nap változatlan
ott találok a hűs falakban.
Ma mindent elfelejtek:
A sarokban izzó vaskályha
fényét.
Egy kis sámlin ültem egyedül,
lestem a kályhában, hogy fütyül
az éjszakai szél.
Anyámék Egerbe mentek.
Meghalt a bátyám.
Magas, húszéves katona.
Koporsóján kis üvegablak
volt.
Híre sem a papnak.
Odahaza, valami rokon,
tojáscukrot adott.
Fájdalom ült az arcokon.
Féltem tőlük, de szerettem
a tojáscukrot is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.