Birtalan Ferenc versei

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Mondja, mi lesz velünk? Mi lesz ebben az országban? Persze, persze, a kérdések költőiek, s ki is tudhatna válaszolni? Rossz a kedvem, nagyon rossz. Tudja, ma lettem negyvenöt éves. Keserű a szám íze. Jöhetnek még, s remélem, jönnek is jobb idők…, de mit kezdjek az elmúlt éveimmel? Engem nem lehet rehabilitálni. Tőlem nem vettek el földet, szatócsboltot. Nem csuktak börtönbe, pusztába, idegenbe. Én itt voltam. Se rab, se őr. Vigyorogtam a „legvidámabb barakkban”, de ma már nem ülnek a poénok. Szomorú vagyok, rossz a kedvem. Hallja, mit beszélnek a kocsmákban? Én próbáltam, próbálom megmagyarázni, mert kell a hit, a nélkül nem lehet, de fogynak az érveim, szürkül a reménység. Megalázó, ahogy a hivatásos optimisták kioktatnak, szemünkre vetnek. Verik a mellüket, a nyálukat. Mások Carlos miatt keseregnek, hogy egy ilyen együtt ihatott velük a Krisztinában. Tudja, Szerkesztő Úr, itt sok millióan azt se tudtuk, ki az a Carlos, és ma sem érdekel minket. Elegünk van a Carlosokból, ebből az egész rohadt ködből, ami csak hömpölyög, benyálaz, eltakar mindent. Ki kéne szellőztetni ezt az országot, mert nem látjuk egymást. Nyár van. Rosszkedvem nyara. Jelen vagyok. Negyvenöt éve, igazoltan. Szótáramban ott vannak a lenini út, élcsapat, töretlen hit, ellenforradalom. Ellenforradalom… Sulykolták mennyi évig a szócsövesek, de mifelénk milliónyian legfeljebb 56-ról beszéltek, s most próbálgatjuk, mint a gyermek, a szót: szabadságharc; hősi halál, és nem lesz könnyű megtanulni. Nekünk nem lesz könnyű…

Még akartam írni a rigókról. Kettő megmaradt a négy fiókából. Kiröpültek. Talán túlélik ezt a szomorú időt, s majd énekelnek jövőre, fiókákat nevelnek ők is, Szerkesztő Úr, de az egy újabb történet.

(1990)