Viszonylag minden csöndes itt,
hazaringatta szentjeit a HÉV.
Csepel elpihent, nyugodt.
Az ég derült, vagy esni fog:
esetleges.
A Duna mindent körbevesz,
volt bármi eddig, vagy bármi lesz.
Gázlóin mikor épp ki kelt át,
jártak erre gepidák, a kelták,
megeshetett.
Mindenhol kutatnak, ásnak.
Magam sem hiszem másnak,
jogom sincs itt, hogy más legyek,
mint tárógödörben csont, lelet.
Keressenek.
Erre már nem vöröslik alkony.
Dől az éj. Rossz gyárak lent a parton,
döglött daruk, tehertelenség,
penészes kötény, ahogy ottfeledték,
kik nincsenek.
Eső szemerkél, tél, nyár, mindegy.
Jegenyék futnak, messze visznek.
Kígyózöld vagonok hánynak
szigetedről egy más világnak.
Keserves ez.
Tizennégy éve ez a minden.
Elszökni, ugyan hova innen?
Ez lett a jelenem, a múltam.
Szeretnem kell, hát megtanultam,
ahogy lehet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.