Birtalan Ferenc versei

NYOLCADIK FEJEZET

(melynek végén sem kapunk megnyugtató választ a hétfejű sárkányokkal kapcsolatban, s még Ágrólszakadt létezését is feltételekhez köti Tündérlaky Ágoston uram.)

— Nincs is hétfejű sárkány, csak a mesékben!

— És akkor tündérek sincsenek meg boszorkák? — tette fel a keresztkérdést Bogi.

— Azt nem mondtam..., de sárkány akkor sincs! — makacskodott Noki.

— Hajba ne kapjatok, mint a jó testvérek! A sárkányokon meg nem érdemes vitatkozni. Van, akinek van, van, akinek nincs! Nekem például van... egy régi barátom — nem hétfejű —; vizsgázott mesekitalátor és szörnyszakértő! Talán őt kérdezzétek — kapcsolódott a beszélgetésbe Ágrólszakadt —, úgyis adósa vagyok egy látogatással. Itt a ragyogó alkalom!

— Hogy hívják a barátodat?

— Hol lakik?

— Mivel utazunk?

— És... — ontották a kérdéseket Bogiék.

— Állj! Állj! Ebugatta, meg mittudomén! Csak szép sorjában! Először is: Menjünk, hogy odaérjünk! Másodszor: Ha odaérünk, ezek a kérdések feleslegessé válnak! Harmadszor: Induljunk, miként már először is mondtam! — vágta el a kérdésözönt Ágrólszakadt.

A bokrokon túl, határozottan sárkányformájú közlekedési eszköz várt rájuk, oldalán a felirat:

KÖZÚTI SÁRKÁNYJÁRGÁNY

— Egyfejű — állapította meg önigazolólag Noki.

— Régi típus, fafűtéses — magyarázta a bokormanó, miközben fölmutatta a

NYARALÁSI BEUTALÓ
ÁGRÓLSZAKADT + 2 FŐ

feliratú igazolványt —, de megbízható. Elég jól repül, csak a vizet nem bírja, mert kialszik.

A sárkányjárgány rövid nekifutás után fölemelkedett velük, s komótos szárnycsapásokkal szelte a levegőt. Napfénytől szikrázó hegy mellett repültek.

— Jaj de gyönyörű — lelkendezett Bogi.

— Üveghegy. Feltételes megállóhely — hallatszott a hangszóróból. — Leszállás esetén tessék jelezni!

— Akkor az, az... — kezdte Noki.

— Óperenciás Tenger — recsegte a hangszóró —, megállni tilos! — majd rövid szünet után — Malactúrás! Kurtafark-tanya!... Kerekerdő következik! — s azzal leszállt a kerekerdei Nagytisztáson. — Végállomás! A járgányt tessék elhagyni!

— Valamikor kacsalábon forgott — mutatott egy házra Ágrólszakadt —, de ma már mozdulni sem tud. Hol vannak a régi szakemberek? — sóhajtotta.

A ház, vagy inkább viskó ajtaja fölött rozsdás cégtábla lógott:

HANDA-BANDA Rt.
CÉGT. GRIMM, ANDERSEN ÉS MÁSOK
HELYETT
DR. PROF. TÜNDÉRLAKY ÁGOSTON
VIZSGÁZOTT MESEKITALÁTOR, SZÖRNYSZAKÉRTŐ
OKL. MESEVIZSGÁSZ

Az ajtón kopott, ázott plakátok, feliratok sokasága:

A gyerekek tátott szájjal bámulták a hirdetményeket.

— Ez az Ágoston semmit sem változik — mondta Ágrólszakadt. Megnyomta a csengőt, és erősen kopogtatott.

— Megyek már... megyek! — Csoszogás hallatszott, s a nyikorogva nyíló ajtóban megjelent Dr. Prof. Tündérlaky Ágoston úr személyesen. — Megjöttetek? Már azt hittem bedöglött az a nyavalyás járgány... Gyertek, ne ácsorogjatok az ajtóban. Szervusztok. Egy kis rendetlenség van éppen... a személyzet... — legyintett. — Mindenki három nap alatt akar meggazdagodni, de a munka persze büdös nekik. Valami varázsitalt? — Ágrólszakadtra nézett. — Bocsánat, szakmai ártalom. Van hűtött bodzaszörpöm. Az ellen nem lehet kifogásotok.

Tündérlaky Ágoston úr elnyűtt papucsában, foltozott házikabátjában, borzas hajával-szakállával sok mindenkire emlékeztetett, csak doktorra, professzorra és okleveles mesevizsgászra nem. Mindennek ellenére Nokiék nyugodt derűt éreztek körülötte.

— Egészségetekre! — tette elébük a bodzaszörpöt, mikor az ajtón erősen dörömbölni kezdtek. — Bocsánat. Ügyfél... — s azzal kicsoszogott.

Vénséges öregasszony jött a szobába.

— Pá, drágáim! — vetette oda a vendégeknek, s már mondta is Ágoston úrnak — A múltkor is...! Majd elsüllyedtem! Jött végre egy királyfi! Rávettem, hogy megcsókoljon, és... ?! És semmi! Maradtak a bibircsókok, meg a csúz, meg a... Hát dokikám!... Sejtheted!... Majdnem felnégyelt!

— Aztán hány éves vagy, öreganyám? — kérdezte Ágoston úr, akit nem hatott meg a történet.

— Éves, éves... hány éves?!... Mit fontos az... még ezer se...

— Az igaz, de jövőre betöltöd! Hány királyfit akarsz még? Nem volt elég? Nyugdíjba kéne menned!

— Te csak ne oktass engem, doki! Ne oktass! — zsörtölődött — Varázsvizet adj! De jó sokat!

— Rajtad egy tengernyi sem segítene. Különben is kiírtam, hogy nincs. Egy korty sincs! Megdrágult az alapanyag, és sok vele a babra... Egyszóval nincs és kész! De adok egy jó tanácsot. Szegődj el nagymamának. Szeretni fognak! Érted? Ilyen élettapasztalattal a nagyanyák gyöngye lehetsz! És még valami: akit szeretnek, mindig szép marad!

— Mondasz valamit, doki... Szerinted megpróbálhatnám?

— Mi az hogy! Száz évig se várj! Indulj — bíztatta Ágoston.

— Kösz, dokikám! Mivel tartozom? Ne szerénykedj...! Ne is mondd, az sok! Pá mindenkinek! — s azzal elviharzott.

— Még szerencse, hogy öreganyámnak szólítottam — próbálta jókedvét palástolni a mesevizsgász —, mert itt ragadt volna estig. Na, meséljetek végre valamit — fordult vendégei felé —, itt meg lehet kukulni az unalomtól. Láthattátok! S ez így megy már mióta!

Bogi, összeszedve minden bátorságát, megkérdezte:

— Kedves Tündérlaky bácsi, arról beszéltünk Nokival, hogy vannak-e hétfejű sárkányok, de nem tudtunk megegyezni. Mi az igazság?

Dr. Prof. Tündérlaky Ágoston megvakarta a fejét, s csak jó sokára szólalt meg:

— Fogós kérdés... Ha kinyitsz egy könyvet — körbemutatott —, és te is akarod, akkor vannak. Tündérek, sárkányok, manók, bokormanók... Bocsáss meg! — nézett Ágrólszakadtra. — Ha becsukod, akkor nincsenek. Sokan nagyon hamar becsukják... de akadnak olyanok is, akiknél mindig nyitva maradnak a könyvek. Az ő életükből soha nem fogynak el a mesék! Velük maradnak sárkányostól, tündérestől...Valahogy így áll a dolog...

— Most pedig ebédeljünk! Alaposan előre ment az idő — kis asztalkát vett elő —, gyerünk a kertbe — s letette egy öreg fa árnyékába. Köré telepedtek, s Tündérlaky professzor kiadta a parancsot:

— Terülj, terülj, asztalkám!