Mint én



a múlt évezred utolsó századának közepén
– idézem a fakult képeket –
földszinti lakásunkba
vasárnap délután valaki becsöngetett

az ajtó előtt ketten álltak
egy nő
s mint én egy akkorka lánygyerek
ki anyja szoknyája mögé bújt rejtezett

szegénységről alig-alig tudtam
éhezésekre nem emlékszem

kenyeret kért az asszony

már ebéd után voltunk
anyám asztalhoz hívta a váratlan vendégeket
kevés maradt – mondta – még meleg

ült anya a lánya
elfogyott a kis leves
másra nem emlékszem

kísért az örök fénytelenség a lány szemében
s a szívembe égő szégyen
hogy túl lehetet
hogy azt is túl kellett élnem

 

Márciusfelező

 

 

Az aszfalton egy méh. Halott.

Körülveszi a hangyanép.

Eltévedt este, megfagyott.

Március feleződik épp.

 

Rám melegszik a kiskabát.

Még egy hét, csupa zöld minden.

Bucskázó nárciszos világ

gurul elém, felderítsen.

 

Nem is volt tél, csak úgy hiszem.

A tavasz bohóckodhatott,

felrázni fáradó szívem,

mert megígérte, várni fog.

Lombhullásig

 

 

a jegyekért sorba kellett állni

előre váltás három napra volt

lehet hogy a telepről több család fogott össze

ez valószínű mert rémlik hogy az

iparművészeti múzemba

mintha keresztapámékkal mentünk volna

megnézni valami kiállítást

egy krómszínű óra

vastag korongja volt az inga

a bepattanó acélgolyókat jobbra balra ütögette

méretüktől függően a két oldalon lévő lyukakba

azóta készülök hogy elmenjek

ráismernék-e a kattogásra amit azóta visszahallok

ez csak a mozi előtt volt

úgy szervezték

a múzeumra is legyen idő

de alig vártuk hogy beüljünk a corvinba

ahol megelevenedett a gemenci erdő

gyöngyvirágtól lombhullásig

 

ezerkilencszázötvenhárom lehetett

még sanyi halála előtt

mert utána anyu már nem jött volna

a városba különben is ritkán jártunk

a mi mozink a plútó volt a kerepesin

akkor láttunk először színes filmet

s bár bolondja voltam az állatoknak

mégis a színek miatt éles az emlék

 

miután annust és sanyit eltemettük

anyuék két fekete-fehér fényképet vittek a fotósboltba

ahol felnagyították kiszínezték

hátukra mindi nagyanyja

mert ő valamikor könyvelő volt

gyöngybetűkkel

valami szép emlékező szöveget írt

s aranyozott kerettel

a nagyszoba ablaka mellett két oldalon kerültek a falra

teltek évek évtizedek

az ügyetlen kézzel kent színek kifakultak

a filmbe is belenéztem azóta újra

sápadttá rozsdássá vált gemenc

hiába látom élesen a múltat

az inga leng

acélgolyók kattognak visszahullnak

Mellékhatás

 

 

miután fölkeltem és újra vérezni kezdett az orrom

elfelejtettem az álomban írt verset

azon töprengtem hova tűnhetnek

a fészkükből kiesett gondolatok

amikre úgy emlékszik az ember

fontosak valamiért

 

természetesen a vers tökéletes volt

a vérhígítónak esett áldozatul

hogy döntsem el mi a fontos

ha röggé tapadnak a vér-lemezecskék

ócskává meszesedett ereimben

vagy a vers ami behúzódott a tudattalanba

és azon munkálkodik

összetapasszon parányi lemezecskéket

a soros szívrohamhoz

Márciusi hunyor

 

 

az almalé jó emberek

mikor az idő kecmereg

nyúltalpú tavasz hogyha jő

trappol inal a fentlevő

 

rügyeket hajt virágot űz

aranyból fényt hajunkba fűz

és úgy szalad és úgy rohan

mi meg csak élünk boldogan

 

a kert gyümölcslik zápor es

táncra perdülünk nyár ha lesz

csorog a mézes dinnyelé

viheti bárki ingyené

 

aztán az ősz tengernyi must

de jó is rá gondolni must

mikor a tavasz készül épp

s iszunk tavalyi almalét

Fekete ég

 

 

Ránk dől ez a rohadt január.

Hova lettek a szikrázó esték?

Csikorgó lépteinkkel a régi havak?

 

Tengernyi kincsünkből mi maradt?

Ami jön, minden idegenség.

Varjúmagányra kattan a zár.

 

 

nagyon szeretem az utolsó ajtót a héven

mikor elérem