A vers lemászott a vitrinből a földre.
Loholt a költő utána: talán ha visszajőne,
finom ő ehhez: hymnusocska!
Szállni kell, nem csúszni lent a porba’.
Ment a vers, szülője nem érdekelte.
Majd báli ruhában járok: persze...
Ment az utcán, szemben emberek,
két lábon járók: tetszenek,
mondta a vers, tocsogva a sárban,
s nézte: nekem sincs rosszabb lábam...
Kicsit antikolt, kicsit göröglök,
de a baj végül is öröklött,
s a célnak pont jól lengenek.
Hagyj, szólt a költőnek, hagyj ma engemet.
Ment a vers, rámosolyogtak.
Kérdezték: hé, dalocska, hogy vagy?
Köszönöm, mondta: minden isteni!
Menni kell, nem polcon hírleni.
Undorító, szólt a költő epésen,
ez itt. Nem jobb ott, bőrkötésben?
Nektárt kap, ki megkeres, nem ócska lőrét.
Király kegyét akard, ne kardnyelőét.
Nem hallotta verse, épp kukát rúgott fel.
Az istenek pihenjenek, nekem ez kell.
Múlatták az időt, míg beért az este.
Gyere, apám, szólt a vers: jó vagy egy felesre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.