A síneken túl
valaki volt mellettem
próbálom összerakni a mozaikot
az első ajtónál álltunk
sürgetett
természetesnek tűnt nekem kell vezetni
de magától elindult
úgy kellett felugranom
a vezetőfülke zárva volt
valahogy kinyitottam
meg akartam állítani a villamost
csak fekete gombokat találtam a vezetőpult alatt
azokat forgattam nyomogattam
mi lesz ha bármi közbejön
bár nem mentünk túl gyorsan
tudtam bármit letarol az a szörnyeteg
messze mintha eltűntek volna a sínek
gondoltam ha neki tudnám vezetni valaminek
talán fékezné leállítaná
de vitt a láthatatlan pálya
kormányozni nem lehetett
féltem engem okolnak majd
hiába mondom
próbáltam mindent amit lehetett
valakinek el kell vinni a balhét
és nem mentség
én soha nem akartam se vezető se kalauz lenni
valamiért
nekem kellett felugranom arra a rohadékra
magyarázhatok akármit
tudtam egybe nőttünk ezzel a közös úttal
mindentől messzire mentünk
ott csikorogunk valahol a vágánytalanban
nézek előre a vakfoltos ablakon
fogyó reménnyel
talán valaki hazaálmodik
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.