A mesék földre szállnak
Igyekszik mindent úgy tenni, mint azelőtt. Magában, néha el is mosolyodik: rigolyás öregember… Akár a vak, otthona tárgyai között, úgy mozog az évek-évtizedek formálta megszokások birodalmában. Csak föl ne boruljon semmi, hagyjanak mindent érintetlenül, ismétlődjenek egyformán a reggelek, esték. Óvja-vigyázza, ne történhessen olyan, ami zavart okozhatna ebben a mikrovilágban.
A fenyőfákról megfeledkezett.
Pedig készült, tudta, ez az ünnep más lesz, mint az eddigiek. Félt tőle. Félt magától.
Úgy éri a fenyőfák látványa, mint gondolataiba merült embert a kerítés mögül rázúduló kutyaugatás…
1949. A füstszürke égből, valószínűtlenül nagy pelyhekben hull a hó. Négy éves. Nővérével róják a Telepi utcákat. Arca lángol a várakozástól. A mesék földre szállásának ideje van. Szenteste. Hallja a szárnyak suhogását. Ócska, bádogtányéros utcalámpák varázsköröket szikráztatnak. Szakad a hó.
Feje kitisztul.
Körülötte komor arcok sokasága. Néz, értetlenül. Hol a szeretet ragyogása? Hol a gyönyörű várakozás?
Mert ő…, de a többiek mind?
Kiáltana: Emberek! Itt a Karácsony!
A füstszürke égből, valószínűtlenül nagy pelyhekben hull a hó. Negyvenhat éves. Egyedül van.
Nézi a fáradt, meggyötört arcú embereket…
Hát, hogy várjuk itt a Messiást. Hol nyílnak ajtók a szeretetnek?
Választ egy kis fenyőt. Viszi. Átforrósodik az arca, hallja a szárnyak suhogását…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.