A lámpa pirosra vált. Majdnem a zebráig gurul a kocsival. Üresben fut a motor. Szürkül. Évek óta jár erre s mégis minden idegen itt, nem érzi otthon magát. Ez nem a valóság, tudta évekkel ezelőtt is, tudja ma is. Valami tévedés ez az egész, valami színjáték, egyszer csak lemegy a függöny és…
A zebrán senki. Az, az ember a járdán áll, néz át az úton, nem indul… Amint észreveszi a kocsiból, csak őt látja, azt az embert a járdán, előtte a zebra, mögötte a szürkületbe búvó villanegyed. Fekete nagykabátja szakadozott, gombolatlan. Lábán gumicsizma, egyik kezében félig szívott cigaretta, szájához emeli, de a füstöt nem látni, másik kezével ágas botot tart a vállán, az ág végén sovány batyu. Görnyedten áll, néz át a zebrán, gondozatlan haja a szemébe lóg.
Döbbenten figyeli az embert, szégyenkezve. Az elesettség, a tehetetlenség… Gyomra összerándul. Mert ő is bűnös, tudja jól. Mindenki az. Mind a közönyösek, az önteltek, a gyávák, a diszkréten- a sunyin elfordulók, a röhögők, a sajnálkozók.
Mióta áll itt ez az ember? Évek óta? Miért nem mozdul, megy a francba át a zebrán, akárhová, akármerre?!
S ha egy másik útnál, egy másik zebra előtt állna? Ha most nem látná, akkor nem is lenne? A többiek sem lennének, mit tudja mennyien?! Néznek valamerre, de nem lehet kiolvasni a tekintetükből hová, miért?
Türelmetlen dudálás rázza föl, hozza vissza a jelenbe. A mögötte álló kocsi vezetője gesztikulál félreérthetetlenül. Zöld a lámpa. A visszapillantóból látja, az, az ember továbbra is ott áll a batyuval, a kialudt cigarettával, nem mozdul a tekintete, az a kétségbeesés-nélküli, időtlen üresség…
Hajt tovább, keresi a kibúvókat, hisz ő is csak egy ember, mit tehet ő, aki ugyanúgy gyönge, mint az a másik, mint sokan, de érzi, tudja, ezek csak ócska kifogások, okoskodások.
Suhan a kocsi. Még a szürkületben is, a koszos városon is átparázslik a tavasz, a születés. Holnap föltámad és visszajön. Rajta lesznek a sebek, és mégis visszajön hozzánk, és elmegy ahhoz az emberhez, ott a zebránál, rámosolyog és valamit mond neki…
… és mi lesz vele holnap?
Megy tovább a kocsival. Mit kezdhet a bűntudatával? Mit mond, ha megkérdezi?
Keresi, s reménykedve úgy érzi, megtalálta a választ: hozzá is eljön holnap, rá is mosolyogni fog, neki is mond valamit, csak neki, hisz akkor, ott az ő bűneiért is átütötték a szegekkel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.