Öcsi legalább hetente egyszer eljött hozzánk. A rakparton vettem fel hazafelé menet. Előtte telefonált:
– Fercsi, valami fasírtot kéne enni.
Nagyon szerette, ahogy csináltam, mert a nagymama (akkor sajnos már nem élt) mindig telerakta zsömlével. Volt, hogy nyúlmájat vett, s az hozta, épp amit megkívánt. Oda volt a padlizsánkrémemért, egyszer betegre ette magát belőle.
Az utat mindig végigbeszélgettük. Egyik alkalommal Öcsi nagyon letolt:
– Lassan már az is csoda, hogy egy mondatot össze tudsz rakni. Nem dolgozol, nem írsz. Mi a faszt akarsz? Kocsmákban mesélni, hogy milyen tehetséges voltál, csak örömtelen gyerekkorod volt, és szétittad az agyadat? Kit érdekel, hogy egy műhelyben dolgozol?! Döntsd el, költő vagy-e, vagy nem!
Inaskoromban az egyik segéd szólt rám, hogy jobban is megtisztíthatnám az olajtól, petróleumtól feketéllő körmeimet. VIM van, szappan van, kefe van.
Ilyen volt Öcsi szemrehányása is.
Nem lehet mindig másra, másokra lőcsölni a felelősséget.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.