Egy, a regényemből kimaradt feljegyzést kerestem, amit a beszláni dráma után írtam. Sajnos nem találom. Egy mondat megmaradt bennem. Beszlán olyan volt, mintha Istent lőtték volna fejbe 334-szer. 186 gyerek helyébe képzeltem az enyémeket. Azóta más a világ.
Találtam egy másik jegyzetet, 2006 körülről (az infarktusomhoz igazodva gondolom).
Boráros tér, vasárnap délelőtt.
Állunk a lányommal, várjuk a 2-es villamost.
Tőlünk pár méterre három talpig feketébe burkolt nő babakocsival, tipegő kisgyerekkel.
Egy idősebb férfi hangosan szidalmazza őket. Betolakodók, rohadt arabok, meg ami eszébe jut.
Az emberek elhúzódnak, nem avatkoznak közbe. Az asszonyok rémülten állnak, a gyerek a ruhájukhoz bújik.
Lányom tíz éves múlt. Erősen fogja a kezem. Fél.
Odalépek a férfihez, és az ő hangerejéhez igazodva felvilágosítom, ők nem Oszama bin Laden, csak emberek, nők, gyerekek.
Beér a villamos, a nők is, mi is felszállunk.
Látni, a férfi ott ténfereg a megállóban, nagy kokárdája messziről világít.
Hogy nézhetnék a lányom szemébe, ha akkor nem megyek oda, túl az infarktuson.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.