Ma mit kérdezzek, Szerkesztő úr? Kell-e a szó, mi kellünk-e, kíváncsi-e ránk valaki, akarnak-e tudni rólunk?
Olyan elhagyatottnak, magányosnak érzem magam. Elhagytak, tényleg elhagytak minket, elhagyattak mindenek?
Mi annyiszor voltunk rosszkedvűek, mi annyiszor hittük, most más lesz, most végre más lesz...
Szerkesztő úr, rengeteg bánat ért, szólni se tudtam..., írni...?
Mennyi idős a demokrácia?
Képzelje, született egy lányom! Nekem a szomorú, panaszkodó embernek, ki mindig csak az árnyékot látom, kit kerül a fény. S tudja mikor? A Sorsnak van iróniája: Halottak Napján! Igen, én írtam: „Halottak Napja, Élők Napja”, de hogy ennyire...?
A lány gyönyörű: Megérdemelne egy szebb világot, egy boldogabbat. Nem kellene megpróbálnunk? Nekünk. Most, még egyszer?! Én mindig hittem Önben, s tudom, viszont is igaz. Mindketten ugyanazt akarjuk. Nem lehetne együtt? A lány kedvéért?
Olyan kicsi a mi hazánk, s olyan sok az önjelölt-tiszta... De ha mindenkit elpusztítunk, ki nem a mi igazságunk szerinti, mi is galádok vagyunk, s ki marad itt?
Békülni, békélni kellene amíg lehet, míg van kivel.
Ha látná a lányt! Szerkesztő úr!
Muszáj rendezni a dolgokat, ez már tényleg élesbe megy! Mit mondunk neki húsz év múlva?
Ma nem beszélek ideológiáról, csak azt mondhatnám, amit régen. Akkor sem tetszett, ma sem tetszene sokaknak.
Pöröltem Istennel! Ha kell, ma is csak Vele!
– A Fiadat, Uram? Megérte? (E kérdés költői.)
Ugye, mindenkiért adtad; Ugye, minden bűnünkért megváltóul; Ugye, a mi bűneinkért is; Ugye, nem engeded, hogy mások mérlegeljenek helyette; helyette, ki a vámosok asztalához ült, kinek egy rosszlány kenhette nárdusolajjal a testét?
Ugye, Szerkesztő úr, kell a vers, kell a szó, és kellünk mi is? Tavasz van, feltámadás..., és ne feledje, itt ez a pici lány: B. Zselyke Anna.
