de szép is emlékezni rád
napfényt szikráz a jázminág
nyár van és nincsen semmi baj
talpamon por ég gázolaj
maroknyi hit kell és remény
kezembe fél zsíros kenyér
legkisebb vagyok és erős
nem veszítek az utca hős
piacról jössz nagy cekkerekkel
szaladok eléd más semmi sem kell
nézem a lengő kék ruhát
sietsz felém a százin át
légy százszor ezerszer átkozott
jöjj szeptember október záporozd
törd minden ágát fújd világgá
ne lehessen újra nyárrá
vakítsd meg szórj szemébe port
virágtalanná semmivé tarold
hozz keserves őszt rá gyász havát
sosemvirradó éjszakát
hóval verd jéggel ostorozd
a gyümölccsel bájoló gonoszt
mert árva lett halott minden itt
s nézte nézte az Isten is
ne lehessen újra nyárrá
törd minden ágát fújd világgá
jöjj szeptember október záporozd
átkozott legyen átkozott
Ilyen a halál, nem sunyít.
Valaki mindig elhunyik.
Megy az úton, egyet billen,
a vanból így leszen nincsen.
Nehéz nem lenni, ha volnál.
Aki költő, nekrológál.
Keservesül gyász csendjébe.
Ő is így tenne, ha élne.
jött a sötétruhás ember
azt hittem megöl
a hasa aljába állt a kés
megtorpant
csodálkozva nézett
a fekete nyélre
megingott
rogyott a térde
jajra
nyílt a szája
én nem akartam
a hang már nem belőle
tört elő
a tiéd volt
s most te mondasz
halált
gyilkos felé dobtam a kést
téged talált
én nem akartam
hogy jöhetsz vissza
mindig más alakban
belaksz öt álmot
mindig más vagy
s én nyögök
sírok és kiáltok
tüzet küld rám
az isten
majd vadvirág
simogató szelíd len
hullámzik át az álmon
melléd fekszem
elveszett arcod
ma sem sikerült
exhumálnom
kelj fel sovány öregember
járj mondják szabad vagy
ha van hitele ott a szónak
hol a bűnbánó másnap akasztat
kelj fel keresd meg cvikkeredet
– talpig fegyverszünetben állunk –
csontjaidról a földet töröld le
mi lövetünk akasztunk exhumálunk
(1989)
már nem tudlak felmenteni innen
te vagy a június minden
csikasz napokból szüless meg
bábáskodom a tüzeknek
megigézlek legyen szárnyad
gyümölcsösödj ki a nyárnak
utadból szétnyitom a fákat
madarak sírjanak utánad
térdeljen eléd a holnap
haláltalanná kidalollak
a hegyek a dombok elsimulnak
sötétség lebeg a vizek fölött
nem fogok gondolni semmire többé
ringatnak távol-csillagködök
paránymagány a hatalmasokban
értelmét veszti a teremtés is
minden fájdalomtalan
ég ér mindenütt az égig
karjaim közt galakxisok vándorolnak
visszaszámolok hat napot
s már nem fogom tudni voltad
Egy gyerek, ha megnő,
mindent elfelejt a magasban.
A törpékben pont az a rendes,
hogy nem akarnak elfelejteni.
Aztán, ha megöregszik az ember,
begörbíti a hátát,
úgy próbál újra kicsi lenni.
De az már nem az igazi.
Még a májust eldarizom
Talán lesz nyári gyümölcs is
Lepkémet szállni tanítom
Rigóm sárgapihés bölcsis
Jön az ősz nézi a kertet
Karikázó szél köt csokrot
Elmúlás-titkomat fejtsd meg
Belepirulnak a bokrok
az álmok nem hazudnak
csak nem igazak
tegnap fél négykor aludtam el
a sejtek kikövetelik a rendes ellátást
nem gondolnak a gazdatestre
ültem a gép előtt
mába ért a tegnap este
nem kezdem újra
hiszen magam sem értem
mit kerestem óbudán hol egy
újracsempézett konyhát megdicsértem
pedig leokádtam volna az
uralkodó fürdőszoba-kéket
amit nem dobtak fel a levélmintás betétek
és az a kertesház-mozaik a hátsó falon
egyszerűen röhejes volt
állt mintha a levegőben a négy színes darab
nem akartam elrontani az örömüket
hogy giccses az egész nem is lehetne szarabb
a földes belső szobába
micsoda hülye ötlet
hisz ablaka sem volt beültettek négy tuját
lelkendezett a kertészmérnök
hozatnak asztalt úgy lesz remek
romantikus természetes
valami a torkomat kaparta
nem feleltem
hét fele járt
éreztem folyik az orrom
pár perc múlva már szólt a harang
nem akartam a reggelt
zárt ajtók redőnyök nyugtattak
maradj
de a tülekedő fényfolt
mutatta
a zsebkendőre vér folyt
meg kell alkudnom a jövő nappal
kilenc óra
nem én fogom kimondani hogy elég volt
az úr most éppen erre néz
nagy sóhajától fúj a szél
messze borult
itt kék az ég
azúr
de mondják esni fog
mint biciklilánc lazul
nak a felhők
mielőtt minden nyakunkba hull
ilyen tavasz ez most ilyen
valahogy nem igaz semmi sem
nincs az egésznek semmi éle
mit jelent
az ember hal-e él-e
gondolhatunk a nagy egészre
de isten nem áldott annyi ésszel
hogy ne sértse hitünk
a nem-lenni kényszer
próbálkozhatnék valami jobbal
fülemben doboló nem-vagyokkal
hogy találhatnék más dallamot
kék az ég ragyog
mosolyog az isten
s készülnek már az angyalok
csülköket főz az égi séf
abroszt keres hogy megterítsen
elmúltak a sárga pihék
kínáltam búzadarát
csibéimnek
ezerkilencszázötvenhétben
a vásáron vettem őket
szívem majd megolvadt
milyen puha játék az élet
milyen messzi a holnap
jóska vitte el
mikor öt maradt a hétből
nem ide valók mondta anyu
ne vedd el őket a reménytől
egyszer láttam
mind ragyogott megnőtt
nem ismertük meg egymást
nem őriztem csak a kettőt
Eddig kalandoztak a gondolataim mikor a lépcsőházhoz értem. Sötét, hideg lépcsőház. Csak nyáron jó. Ilyenkor már nem szeretem, és még a villany se ég. Igaz, a földszint csak hat lépcső, de mellette a pince felé is lépcsők vannak, és ott aztán igazán sötét van. Az még nem is lenne olyan nagy baj, de ha egyedül van az ember, akkor mit lehet tudni. Nem mintha félős lennék, vagy más, de Annusék úgyis mindjárt ideérnek, és akkor csak benyomják a gombot, aztán kész. Végül is nem olyan sürgős nekem bemenni, megvárhatom őket. Ha már elhagytak, akkor legalább a villanyt kapcsolják fel, akkor nem megyek be a sötétbe.
Arrébb ugráltam pár lépést, ne vegyék észre, hogy a sötét miatt, mert hát tényleg nem azért… Bementek. Csöngetés, ajtónyitás, csukódás. Na, most aztán szaladni kell, mert ilyenkor magától kialszik a villany, és addig be kell érni. Az ajtót rugdosni kezdtem, hogy beengedjenek. Abban a pillanatban nyílt ki, ahogy a villany elaludt. Anyu volt.
– Megjöttél, csavargó? – De láttam, hogy nem haragszik. A szemén láttam, hogy nem haragszik. Nagy, fekete szemei mosolyogtak.
– Meg – vágtam rá, és folytatni akartam, vagy talán már nem is akartam, mert igaz, hogy elhagytak, de aztán mégis csak ott voltak, meg a villany… Hát most az egyszer, most az egyszer még nem árulom el őket. – Csókolom.
– Szerbusz, te kis makher, megjöttél?! És egyedül? Milyen ügyes, nagy fiam van nekem!
Felkapott és megcsókolt. Vonakodtam Nálunk nem volt divat a csókolózás. Megjöttem, és kész, és egyedül. De azért valami melegséget éreztem. Tényleg milyen nagyfiú vagyok! Egyedül jöttem haza! És milyen messziről!
Annusék a konyhában ültek. Mikor bementünk, mosolyogtak.
1949-et írtak, négyéves voltam.
* * *
A távollétekből mindig a hazaérkezés a legjobb, amíg van kihez, és van hová.
Mennénk, vinnének gondolák.
Vennék nyakadba tollboát.
Hajad loknis vagy ondolált.
Májuskezedben orgonák.
Szagosvizek nem kellenek.
Nap szikráztatná melledet.
Madarak, tavasz... Szent egek!
Presszóban nektárt rendelek.
Apró cipellő lábadon,
lebegsz, akárha szárnyakon.
Habselyem stólád rád adom.
Csorduló szívem vár nagyon.
Velence minket így fogad.
Ringunk a Rialto alatt.
Csomagolom az álmokat.
Mára még Csepel, Pest marad.
Az úgy vót, hogy mútt télen, ménk föl Budára az asszonnal, mert ottan egyszer vót kutyavásár, és ahogy járunk, megláta egy nagy loncsos fehér kutyát, az meg csak megy szegín erre-arra. Erősen megsajnálta az asszon, s mondá: vegyük meg. Vak az a kutya, mondok, gondolj csak bele, baj lehet abból. De beszélhettem én. Hát így lett látássérült házőrizőnk. Ment a kertben erre-arra, mi meg csak kerűgettük. Osztán megesett a baj egy hajnalban gyüvet. Az asszon lába elé vetette magág, a meg csak átalkecskebucskázott rajta. Hát ezért is jó, ha az ember fiának van egy-két trafikárius üzlete, ha már vak a komondor a háznál.
A Művégtaggyár vasárnapi műszakot tart.
A féllábú trafikos, ellenőrizve a hadi helyzetet,
megborotválkozik, mellére tűzi a vaskeresztet.
Valahol Nevadában
páncélzatukat ropogtatva nyújtózkodnak a bombák.
A tízórai miséhez a füstölők begyújtva sorakoznak.
(1978)
l966. március 20. Fejér megyei Hírlap XXII. évfolyam, 67. szám.
BIRTALAN FERENC:
Anyámnál
Ugye nem haragszol?
Szemedben még
Az aggódó régi láz ég.
Apró kezednek halvány
Szorítása biztat,
Bátorítasz,
Mintha ma mennék
Először iskolába -
Minden perc egy goromba vendég.
- Mit mondtál, kisfiam?
Elmerengtem,
Tudod, néha… -
Riadt szemében könyörgés ül,
Párnájába süpped.
Fekete hajába hóesés fésül.
Ez itt az én anyám?!
Simogatom, becézem,
Ki tudja meddig…….
Ülök az ágya szélén,
Mosolyogva
S látnom kell, ahogy az
Idő kilopja
Életemből.
(Részlet: Egy polgármester másnapjai-ból)
Én vagyok a vak komondor,
ha a gazdám bebaszna,
nem én hibázok, a rossz kor,
s én kerülök gebaszba.
Nehezen kelek a földről,
így azt’ néha nekem jönnek.
Aki botlik, könnyen földől,
de hát nekik mégis könnyebb.
Mint az indán a kertben,
mikor gereblyére lépett,
aztán nézett orrbaverten,
pusztán a tévedés végett.
Van úgy, hogy az emlékezet
nem terjed a pálinkán túl.
Nincs hazugság, csak a szeszek.
A kutya meg vakul, sántul.
ilyenkor kell megírni
a zanzibári alkirály pöcsehagyatkozása a zulu bérgorillanővel kezdetű
északalbán eposzt mondtam barátomnak
miután megettem a tojásos gombát
amit rendhagyó módon a friss fokhagyma zöld szárával is ízesítettem
meg azért is mert úgy gondoltam
ha már valaki magyar költő
ne nagyon szarozzon holmi csip-csup ügyekkel
vágja ki keményen
ettől vagyunk fasza gyerekek a nemzetközi porondon
ahol gyűlnek az éji vadak a terítéken
na mondani se kell
a zanzibár az alkirály és a hagyatkozás a gyermekméretű farokra
ugyanolyan módon helyettesítendő
akár a zulu bérgorillanő
főként ha az esti költőköszöntőn nem szólnak rejtes tamtamok
alkirály vigyázz
az egyik műkőkaspós pálma mögött meglapulok és hallgatok
és persze ettől albán e poszt és majdnem északi
ellobban kihűl az este
messze vagy tőlem messze
szemem mögé zárva álmom
csak a nemvagyod kiáltom
hiányod agyamban varcog
el ne veszítsem arcod
ments meg uram ments meg engem
hadd őrizzem ne felejtsem
ne kísértsen meg az éjjel
bogárröptnyi csaló fénnyel
pengeholdnyi villanással
alkonyba vesző madárdal
úgy szar az egész ahogy van
mit reméljek mire várnék
majd hetven év mint az árnyék
borul fölém és eltemet
reméljek új évezredet
hiába akarom értsem
rég nem hiszek a tévedésben
bitangok közt születtem élek
hogy hihessem magam szépnek
nézek a gyászoló tájra
döglött komondor a gyárudvar árva
karcos tüdőmbe levegőt venni fáj
fót hátán fót baszhatjuk mihály
ez a hazánk ki tud jobbat
még a hitünkből is lopnak
gaz pribékek úri roncsok
tépik a maradék koncot
nem lánctalpak taposnak szét
mi gyalázzuk meg az eszmét
tort ül fölöttünk a voltság
mi lesz veled magyarország
nem mondhatom csak a voltom
belőlem ami megmaradt
őrzöm a rongylott képeket
mi szakadhatott szétszakadt
titkaim ma sem fedem föl
bolond voltam és szemérmes
ki nem értett meg régen
érteni ma sem esélyes
keresem azt ami nincsen
de szertehordták az évek
kérdésre ki válaszolna
elsöpörte az enyészet
érintés a szó hiányzik
szívemet is vers takarja
ami nincs sejtemben ott van
marha költő az vagy marha
addig feszítsd ki a szárnyad, amíg a halál nem támad
addig gondoljál a leszre, amíg be nem ér az este
addig vagy jó szerelemre, amíg hinni is tudsz benne
addig értsd meg mit kerestem, amíg téged sír a testem
addig legyél mindentérő, amíg én vagyok a végső
amíg én vagyok a végső, addig legyél mindentérő
amíg téged sír a testem, addig értsd meg mit kerestem
amíg hinni is tudsz benne, addig vagy jó szerelemre
amíg be nem ér az este, addig gondoljál a leszre
amíg a halál nem támad, addig feszítsd ki a szárnyad
Ma feltámadós a kedvem,
ez a bolondok napja.
Tükröződjek a szemedben:
öltözzél tavaszba!
Eltűnt a kései hó.
Nincs jácintom, tulipánom.
Mégis maradni lenne jó,
fényben, innen a halálon.
lépdeltünk fölfelé
haja vállig érő olyan semmilyen
látszott nem sokat ad magára
ruhája kékesszürke
amorf mintákkal teleszórt
kis kabátja karján két piros szegecs
felém nézett én tovább
kíváncsivá tett kit nézeget
próbálom visszaidézni arcát a félmosolyt
tizennégy tizenöt éves lehetett
nem mentem be a munkahelyemre
hitegettem magam
csak nyolc órakor kell kezdeni
itt összekavarodott a kép
tudtam a pénz egy része a munkaruhában maradt
de másik helyre lettünk irányítva
hiába mennék oda nincs mibe átöltözzek
sejtettem ez az állás is ugrik
nem lehet hogy holnap úgy teszek
mintha mi sem történt volna
vagy próbálkozom hülye kifogásokkal
csak a szorongás maradt
mit mondok este otthon
a ruhát se tudom elhozni
veszni fog a pénz
a lány már egészen mellettem állt
nem volt kétség engem nézett ki
nőtt bennem a feszültség
valamit megint rosszul csinálok
hagynom kellene
de megkérdeztem szomjas-e
bementünk valahová
sokan voltunk
rohangált az asztalok között
mondta fröccsöt inna amilyet én
sültcombot ettem
kínáltam elfogadta
ildikó jutott eszembe
mindig akkor szökött el az intézetből
mikor megbeszéltük megyünk érte
lenyelt egy ceruzahegyező-kést
tizenhárom volt mint balázs
nem tudtuk elfogadni hogy menthetetlen
párszor telefonált
bementem hozzá a kórházba vittem ezt-azt
egy fiatal srácot rugdostak félhalára
mondta az igazgatónő
börtönben ül
hiába szeretnénk
ezek képtelenek a változtatásra
ilyen öregen mit kezdhetek
mondható-e bármi
amitől igazivá lehet a mosolya
meg akartam simogatni
jó lett volna látni ahogy kifényesedik a haja
de nem volt merszem
felszálltam amint beérkezett a metró
