1949–50-ben a Százados úti Művésztelep Stróbl Alajos utcai frontján hatalmas fatetőt építettek. Mindenki csodájára járt, de hamarosan jöttek a hírek is. Valahol volt összefonódás a két világ között. A művészcsemetékkel együtt jártunk a Százados úti iskolába, s vásárolni ők is a kispiacra mentek, pár lépésnyire a Teleptől. Sőt, a jólivó szobrászokkal, festőkkel Apu sokszor együtt múlatta az időt, mert a „Kocsma után első a család” a művészvilágban is alapvető erkölcsi norma. S ha nem voltak is cimborák, a nála pár évvel fiatalabb Mikussal is gyakran kortyolgattak együtt valamelyik borozóban, talán még Italboltban is.
De ismeretség hiányában sem kellett volna sokáig várni a fatető rejtélyének megoldására, mert az alatta épülő gipszszobor nőtt, hatalmasodott. Bizony, hogy hamar ráismertünk. Maga Sztálin József volt, ki figyelő szemét a „kisházakra”, a Juranics-telepre vetette. Hát belőle lett a bronz, kinek fennállását csak a bukása múlta felül. Nem adatott neki túl sok év a Téren, hogy elvonuljunk előtte májuselsejéken, néphadseregünk április 4-én.
56 októberének végén lefejelte a kockaköveket, sok ember nagy örömére, aztán ütötték-verték, húzták, s főként a tribün fölött maradt csizmacsonkjába igen-igen beleszartak, mint annak idején Ferenc Jóska képére a legyek a Svejk-kocsmában. (1957 májusában még diszkréten körbelobogózták, de elvonulva mindenki a „Hatalmas” helyét nézte. Később Lenint, talán óvatosságból majdnem talajszinten hagyták.) Én az EMKE mögött, a Rákóczi út és Akácfa utca sarkán csodáltam meg egy nagyobb, fejes darabját, ott ütötték-verték egy kis szuvenírért, mikor Apuval a városba mentünk. A Népköztársaság téren láttunk halottakat, lábbal akasztottat, virággal borítottat is. Hasonló korúak voltak, miként családjaik gyásza is hasonló lehetett. A Rákóczi úton az élelmesek már árulták a Kossuth-címereket.
* * *
56-ról beszélni – ma már megint – hálátlan dolog. Kik megélték-megélhették, azoknak a saját, közvetlen élményeik a meghatározóak. Tizenegy éves voltam, kamaszkorom kezdetén, de gyerekkorom korai végén. Nem sokat érzékeltünk a politikából, s nem is nagyon érdekelt minket. Éltünk a világunknak megfelelően, ahogy lehetett. Játszottuk játékainkat: rabló-csendőrt, lovas háborút, színcápát. Boldogok voltunk.
Aznap délután már jöttek hírek, amit nekünk is meg kellett hallanunk, mert annyira fölbolydultak az emberek, hogy nem lehetett nem észrevenni. Valami tüntetések, aztán a Rádió…, s persze a távolról is jól hallható lövések zaja…
Anyu estére teljesen kétségbeesett, mert Jóska még nem volt otthon. – Mert ő is olyan forrófejű, biztosan ő is odament, hát nem volt elég két gyereket elveszíteni, miért csinálja ezt velem?! – S aztán Sanyi is megkapta, két évvel a halála után: – Ha nem akkor, most biztosan ő is…!
Az események kronológiáját nem akarom, s nem is tudnám követni. Eufórikus napokat éltünk. Szabadságharcot.
A báró úr viharkabátban, megrakott hátizsákokkal közlekedett. Volt, aki látta: a lerombolt Divatcsarnokból töltötte fel készleteit. Akkor már nem ment a becsületkasszás dolog. Mások tucatjával vitték haza a csavaros korcsolyákat. Biztosan kemény telekre számítottak.
* * *
Egyik délután mentünk Apuval a Hős utcán, és életem legmegrázóbb hangélményét éltem át. Valahonnan a Kerepesi út és Hungária körút sarkáról aknát lőttek a Fiumei úti temető irányába, s a lövedék fölöttünk zúgott, sivított át… Az azért már háború volt.
* * *
A felnőttek az ostrom alatti tapasztalataik birtokában szervezték a védelmet. A pincékben fekvőhelyeket alakítottak ki, a kis pinceablakokhoz téglákat raktak, és földkupacokat töltöttek elé a belövések ellen. Közben állandóan hallottuk – hol messzebbről, hol közelebbről – a fegyverek hangját, s jöttek a jelentések, merre folynak a harcok, hogy bombázzák Erzsébetet, hogy a Kiliánnál megrekedtek az oroszok.
Anyuék a nagy ebédlőasztal vastag lapját a kisszoba ablakába rakták, nehogy egy eltévedt golyó vagy repeszdarab kárt okozzon bennünk. Egy reggel, mikor felkeltünk, mutatták: az éjjel egy tank fordult meg a szűk Hős utcában, földszinti lakásunk előtt, pont a mi ablakunknál. A járdák bazaltszegélyét mindkét oldalon szétgyűrték a lánctalpak. Állítólag megállt, s ott forgatta egy darabig fenyegetően lövegtornyát, míg Laci és én nyugodtan végigaludtuk az éjszakát.
* * *
Felejthetetlen, amikor Nagy Imre miniszterelnök bejelentette az ország függetlenségét, s hogy a kormány a helyén van.
Aztán csak vártuk az ENSZ csapatokat.
* * *
A Kert halottal című verssel Sz. Tibi-nek, Sanyi barátjának próbáltam emléket állítani, akit a K épület udvarán temettek el – szülei a balkonjukról odaláttak –, s akit 57 tavaszán exhumáltak, és vittek végső nyughelyére. A verset sok évvel később bővítettem ki:
Szonettballada
– Meglőtték, a Keletinél… Géppisztollyal! A Tibit, tudja, hát a Tibit…
Kert. Halottal sírhalom.
November éj. Nincs irgalom.
Húzzuk, vonjuk a kézikocsit, rajta a semmi, a senki-se már. Véres a lába, véres az inge, ez a világ már semmije, mindje. Húsz tavasz, húsz tél, csóktalan álmok, így viszem én őt, így leszek áldott…
Én vacogok csak, teste hűl,
húsa húsomon feketül.
– Az oroszok… Egy egész tárral. Azt mondta, magyar. Húsz… igen, most lett volna. Tizenhét lövést kapott… Ahogy leszállt. Moszkvából, igen… Azt mondta, magyar. Karabélyt nyomtak a kezébe: Hát magyar vagy te? Igen… és akkor jöttek a ruszkik a davajgitárral…
Tizenhét szájú borzalom
szomját kell vérrel oltanom.
– Moszkvában tanult… na persze, az anyja, az apja… Ott kapta a puskát a Keletiben, ahogy leszállt… Jöttek az oroszok, kérdezte őket – oroszul, persze –: mi van itt, kezében a karabéllyal, azok meg mongolok voltak, vagy a fene tudja, csak a puskát látták, és fröccsent a falra a vér, a húsz tavasz, a húsz tél…
Lyukas kabátja rám feszül,
tizenhét kútból felmerül.
Húzzuk, vonjuk a kézikocsit, rajta a semmi, a senki-se már. Hogy szabaduljunk, hogy lehet innen? A vér a kezünkre, szívünkre tapad… hova húzzuk, rejtsük a semmit, azt ami nincs, ami belőle maradt…
Ma senkinek sincs irgalom.
Szűköl a kert, a sírhalom.
Didergek temetetlenül
Igen! Az volt a Forradalom, a rohadt Szabadságharc, a vérbeboruló, a tankbaégető, a szíveket-rettentően csodálatos, a hihetetlen.
Tibi! Te ki voltál? Forradalmár? Oroszbérenc? Áruló?
Ott a gyalulatlan láda, a deszkakoporsó! Hiába vitték el, hiába dőltek rád az évtizedek. A Halott Te vagy! A soha-újra húsz tavasz, húsz tél. Mi már csak magyarázzuk az akkort, reménytelenül, s megyünk, ki innen, ki onnan utánad, a golyószaggatta, holdas-csillagos végtelenbe, mindörökké…
Gyantát virágzó pamlagon,
mellemben szívét altatom.
Ránk néz a Hold és menekül.
* * *
Krónikus cigarettahiány. Rengetegen csikkszedésre fanyalodtak, ami állítólag a háború, az ostrom alatt volt divat utoljára. Ha egyszer valamihez nehéz hozzájutni, az kihívást jelent. Tizenegy éves múltam, mikor rászoktam a cigizésre. Loptunk, szereztünk, csikket szedtünk, ha végleg nem volt más, szívtuk a fáról a száraz bakaszivart. Aztán megérkeztek a bulgár cigaretták: Rhodope, Arda. Ahogy mondogattuk:
– Jó az Arda, dugd a szarba.
Csaknem harmincöt évig cigarettáztam keményen, megszakítás nélkül.
* * *
A döglött harckocsikat, ágyúkat, egyebeket éjszakákon keresztül húzgálták ki a Kerepesi úton a városból. Egy darabig még ment a MUK, a JUK (márciusban, júniusban újra kezdjük, s a verskedvelő magyar nép mondogatta erősen: „Forró zsírban sül a lángos, le van szarva Kádár János”), aztán már csak az ellenforradalom maradt. Nekünk: ötvenhat. Az ellenforradalomra nem állt rá a szánk.
Takács volnék, takácsolnék
virradattól estig.
Bognár volnék, bognárolnék
szeredától keddig.
Kádár volnék, messze mennék,
olyan messze innen,
nem találna meg a rózsám,
talán még Lenin sem!
(Keserve/r/sek, 1978–1989)
