Tisztelt Szerkesztő Úr!

Mondja, mi lesz velünk? Mi lesz ebben az országban? Persze, persze, a kérdések költőiek, s ki is tudhatna válaszolni? Rossz a kedvem, nagyon rossz. Tudja, ma lettem negyvenöt éves. Keserű a szám íze. Jöhetnek még, s remélem, jönnek is jobb idők…, de mit kezdjek az elmúlt éveimmel? Engem nem lehet rehabilitálni. Tőlem nem vettek el földet, szatócsboltot. Nem csuktak börtönbe, pusztába, idegenbe. Én itt voltam. Se rab, se őr. Vigyorogtam a „legvidámabb barakkban”, de ma már nem ülnek a poénok. Szomorú vagyok, rossz a kedvem. Hallja, mit beszélnek a kocsmákban? Én próbáltam, próbálom megmagyarázni, mert kell a hit, a nélkül nem lehet, de fogynak az érveim, szürkül a reménység. Megalázó, ahogy a hivatásos optimisták kioktatnak, szemünkre vetnek. Verik a mellüket, a nyálukat. Mások Carlos miatt keseregnek, hogy egy ilyen együtt ihatott velük a Krisztinában. Tudja, Szerkesztő Úr, itt sok millióan azt se tudtuk, ki az a Carlos, és ma sem érdekel minket. Elegünk van a Carlosokból, ebből az egész rohadt ködből, ami csak hömpölyög, benyálaz, eltakar mindent. Ki kéne szellőztetni ezt az országot, mert nem látjuk egymást. Nyár van. Rosszkedvem nyara. Jelen vagyok. Negyvenöt éve, igazoltan. Szótáramban ott vannak a lenini út, élcsapat, töretlen hit, ellenforradalom. Ellenforradalom… Sulykolták mennyi évig a szócsövesek, de mifelénk milliónyian legfeljebb 56-ról beszéltek, s most próbálgatjuk, mint a gyermek, a szót: szabadságharc; hősi halál, és nem lesz könnyű megtanulni. Nekünk nem lesz könnyű…

Még akartam írni a rigókról. Kettő megmaradt a négy fiókából. Kiröpültek. Talán túlélik ezt a szomorú időt, s majd énekelnek jövőre, fiókákat nevelnek ők is, Szerkesztő Úr, de az egy újabb történet.

(1990)

Tud magyarul, Mr. Golding?

– Az isteneteket – mondja majdnem hangosan, ahogy hátra fordulva meglátja a vaddisznót a garázs előtt.

– Jöjjön, uram, nyúzza! – szól rá a vadász. – Vacsorát akartak! Itt van, lehet nyúzni.

– Ki akarta, te?! Ki akarta…? – sipítozik a felesége.

A kettéhasított állat véres-koszosan fekszik a betonon, feje – orrával egy műanyagvödörbe buktatva – a garázsajtót támasztja. A BMW nyitott csomagtartóval ásít.

– Az isteneteket – ismételgeti, ahogy elmegy mellettük, de hangosan csak szabadkozik: – Nem értek én a nyúzáshoz… – Kutyája morogva-farolva kerüli el a kiterített, darabjaiban is félelmetes állatot.

A lakógyűlésen nem volt ott, de ahogy behallatszott, jó mulatság lehetett, Székely himnusszal, Akácos úttal. Az Erdélyi himnuszt, ezek (!), bortól, whiskytől elérzékenyülten. – Az anyjukat! A pufajkák, a pisztolyok még a szekrényekben, és Erdélyi himnuszt énekelnek! A jó édesanyjukat!

Annyi köze sincs ezekhez, mint Pilátusnak a Credóhoz, s most arra ítéltetett, hogy naponta lássa, hová, hogyan lopták szét ezt a nyomorult országot. Az újkegyelmesek, akik elfelejtették, honnan jöttek, akik kocsikra, villákra, vadászkalandokra cserélték a tisztességet, és most Erdélyi himnuszt énekelnek az udvaron… Ha meghallják, hadd hallják…!

Hát itt a vaddisznó! Nyúzzátok! Zabáljatok, a betyár hétszentségit! Okosak vagytok, szépek! Jó lesz nektek a demokrácia is, arról is leszeditek a sápot! Ide nem hallatszik föl a levescsontot, a farhátat szégyenkezve kérők szipogása!

Köpne, de nem teszi. Még most sem teszi…

Kikerülik a vaddisznót. Kutyája a vödörig merészkedik. A vadász szemén látni, megdolgozta az alkohol. Nem érti ez, mit jelent túllőni a célon.

– Ki akarta, te?! Ki akarta? – gajdolja az asszony.

Botra kéne tűzni a disznófejet – gondolja, ahogy elmegy mellettük. – Tüzet gyújtani: „Öld meg a malacot! Vágd el a torkát!”

A legyek már gyülekeznek, kezdődhetne a tánc.

Öcsi legalább hetente egyszer eljött hozzánk. A rakparton vettem fel hazafelé menet. Előtte telefonált:

– Fercsi, valami fasírtot kéne enni.

Nagyon szerette, ahogy csináltam, mert a nagymama (akkor sajnos már nem élt) mindig telerakta zsömlével. Volt, hogy nyúlmájat vett, s az hozta, épp amit megkívánt. Oda volt a padlizsánkrémemért, egyszer betegre ette magát belőle.

Az utat mindig végigbeszélgettük. Egyik alkalommal Öcsi nagyon letolt:

– Lassan már az is csoda, hogy egy mondatot össze tudsz rakni. Nem dolgozol, nem írsz. Mi a faszt akarsz? Kocsmákban mesélni, hogy milyen tehetséges voltál, csak örömtelen gyerekkorod volt, és szétittad az agyadat? Kit érdekel, hogy egy műhelyben dolgozol?! Döntsd el, költő vagy-e, vagy nem!

Inaskoromban az egyik segéd szólt rám, hogy jobban is megtisztíthatnám az olajtól, petróleumtól feketéllő körmeimet. VIM van, szappan van, kefe van.

Ilyen volt Öcsi szemrehányása is.

Nem lehet mindig másra, másokra lőcsölni a felelősséget.

Degan Alihastro versei

Szélisten Esőisten

Hozzatok enyhülést

Sebére szívemnek

Madáristen

Tépd torkomból a jajgatást

Szaladj elő ősi hegyekből

Leopárdisten

Nincs velem az én szeretőm

Napra tárja combjai ívét

Mézcsorgású kútjára

Más hajol enyhért

Tengerszín szeméből

A gyönyör másra sugárzik

Elment a Tengerszínszemű

Mikor a medve északra indult

Összeszedte fonott kosarába

Ami hozzá tartozott

Ment a medve után

Nincsen azóta nyugovásom

Állok határunk hegyének ormán

Hiába nézek utána

Látásomat homályosítja a

Szelek Ura

De várok

Szökőár után is hazatér a tenger

Ha más karjában nyugtat is az éjjel

Tudom ott vagyok a

Te ölelésedben

Mert álmaidban ezerszer szorítottalak

És álmaimban tízszer-ezerszer

Hozzám tapadtál

Nélkülem nem szökhetsz át a titkok kapuján

Ott vagyok vágyaid rejtőző helyén

Ameddig nem küldik érted

Követeiket az istenek

Térj vissza végleg

Tengerszínszemű

Ragyogóm

Napraforgótányér-mosolyú

Aranyarcoddal halványítod a Napot

Tengerszín szemed irányítja

Hazatérésükben a csillagokat

Simogatásod hozza a tavaszi szellőt

Lázas homlokom mögé

Te igézed az álmot

Reggel ha látod az égen a kondort

Tudhatod vigyáztam álmodat éjjel

Ne riasszon a pumaszemű szörny

Gyékényed fölé ne szálljon Denevérasszony

Tengerszín szemed ne nyíljon az éjbe

Mikor sápad az utolsó hajnali csillag

Előhajtani aklából a Ragyogót

Fölsiklik az égre a kondor

Visszahullajtod takaródra az árnyat

Állok messze a hegyeknél

Nézek utánad

Szárítják könnyes arcomat

Keselyűszárnyak

Én Degan Alihastro

Nem lehettem igazi harcos

Nem indulhattam harcba csatába érted

Varázslók üldöztek a sivatagba

Magához senki nem fogadott

Szegényes vackomon

Hozzám törleszkedett az ének

Hozott vigaszt nekem

Láthassalak

Mesélhesselek téged

Tengerszínszemű aki vagy

Ki ismételhetetlenné lett

Hajnaltól hajnalig fénylő

Kígyóasszony-bőrbe bújt

Ékkő

Nézlek messziről

Korsódat válladra vetted

Töltve csobogó patakvízzel

Láttam inni adsz a szomjazóknak

És kacagtál

Úgy kacagtál a fénybe

Hogy köréd gyűltek a madarak mind

Mentél szivárványruhában

Hozzád szaladtak az őzek

Nézlek messziről

Suhansz miként a szellő

Tengerszínszemű

Nem tudtam elszakadni tőled

Tavaszkezdetektől

Míg betakar a kristályfehérség

Billegnek messzi hegyek csúcsán

Áldozati lánykák

Hallani moraját görgetegeknek

Ahogy a leopárdléptű Hatalmas

Hólavinákat rúg le a völgybe

Olyankor összehúzod magad

Fekszel riadtan szarvas-irha takaród alatt

Hűl a szerelmi katlan

Magadhoz melengetsz egy éneket

Tengerszínszemű

Amit én Alihastro

Valamikor teneked adtam

Patak zuhan a hegyről

Hallom a hangod

Szikláktól gyönyörült ének

Meddig hagynak az istenek itt

Cicomázni az évszakokat

Mikor küldenek karvalyokat érted

Légy templomuk oltárdísze

Kifosztva utánad meddig tátogat a nyár

Jaj vigyázz szemed nélkül ne hagyd

Tengerszín-szerelemtelen

Halott hideg a smaragd

  10.

Ó Hatalmas Tollas Isten

Hagytad

Méltatlan gyermekedet maradni a fényben

Engedtél szelek fészkeihez

Gyümölcsös kertedben hagytál

Kosarát tartsam a

Tengerszínszeműnek

Ó Hatalmas Tollas Isten

Engedd még maradjak

Dicsőítsem énekemmel

Mielőtt letakarja fényeimet a szárnya

 11.

Összekészítve minden énekem

Szikrázó hajnalom

Tengerszínszemű

Gyékényed mellé teszem

Nem lehettem a társad

Vidd minden énekemet

Ne dobd prérikutyáknak

Vidd ringó lépteiddel a ritmust

Gyümölcseid magjai benned

Vagyunk egymás ajándékai

Együtt éljük haljuk a csendet

 12.

Friss legelők felé indulnak a bölények

Lassan magukhoz hívnak az istenek

Tengerszínszemű

Itt kell hagyjalak téged

Lesznek szép napjaid szerelemre

De hiába intenélek

Készül valahol ellened is a tél

S az istenektől

Téged se véd az ének

Ameddig vagyok

Addig szeressél

 13.

Aranykorongokat ragyogtat melled

Lecsukló fejemet

Pihenni engedd

Simítsd homlokomat

Simogasd meg az arcom

Tengerszínszemed búcsúztasson

Míg átkísér őseinkhez

A gyászba öltöző alkony

  14.

Az istenek felsorakoztak

Elmondtam minden éneket

Hagyjanak menni

Eleresztem a kezed

Lesz akit szeress

Higgy jön

Mint én majd ő is úgy keres

Csókodtól sok éj lesz fűszeres

Míg reád borul a végtelen

A mindenség-kormú tál

És hozzám simulsz és jössz velem

Tengerszínszemű

Te örök portugál

Záróvers

Szélisten Esőisten

Elment a Tengerszínszemű

Ha más karjában nyugtat is az éjjel

Ragyogóm

Reggel ha látod az égen a kondort

Én Degan Alihastro

Nézlek messziről

Tavaszkezdetektől

Patak zuhan a hegyről

Ó Hatalmas Tollas Isten

Összekészítve minden énekem

Friss legelők felé indulnak a bölények

Aranykorongokat ragyogtat melled

Az istenek felsorakoztak

Atlantisz

A Várost Jacolával építettük. Gondosan, szeretettel. Szépet építeni csak szeretettel lehet. Jacolával megértettük egymást. A házakra nagy ablakok kerültek, a széles utcákra fák, a terekre virágok.

Az újság lapja fakósárga. A Város két oldalán állunk Jacolával. Gréti óvó néni hátul. Mosolyog. Tudja, fényképezik. Jacolával nézünk a gyúrt Város felé. Belátunk az ablakokon, látjuk az embereket, azokat, akik a mi Városunkban, Házainkban, és csak Nekünk élnek. Mosolyogunk. Mind a hárman. De a mi mosolyuk más, mint Gréti nénié. Gréti néni a Város fölött van, magasan a Város fölött. Ő nem látja a Várost, az embereket sem látja. Nem is tud róluk. Gréti néni csak azt tudja, fényképezik. A mi mosolyunk a teremtőké. A teremtőké, akik kihordtuk, megszültük azt a Várost fákkal, madarakkal, kutyákkal, emberekkel. Féltőn nézzük a Várost.

Az újság lapja fakósárga. Jacola sovány arcát arannyá marta az idő.

Szavak nélkül épült a Város. Azonos célhoz igazodtunk. Éreztük, a mi boldogságunk a Város boldogságából kell megteremjen. A Mi Városunk mindenben más mint az igazi. A Mi Városunk igazibb az igazinál.

Csak későn, nagyon későn értettem meg a Várost. Azt a valamit, amit ma álomnak, álmodozásnak nevezhetnénk, az abban a Városban még ott volt. A romlatlan, a tengerszem-tiszta szeretet ujjformái, a képzelet szabdalatlan szárnyú lebegésének kimerevített varázsa.

Napokig hiába vártam. Nem kérdeztem, nem mondtam semmit. Kapaszkodtam az óvoda kerítésébe, és úgy éreztem, becsaptak, megloptak. Jacola nem jött többé.

Az újság lapja fakósárga. „Vidám gyerekek az óvodában”. Gréti néni mosolya fölénk, a Városunk fölé tornyosul. Nem látja, nem láthatja: mi lent, ketten boldogok vagyunk. Eltörölhetetlenül boldogok.

*          *          *

A szerelmet nem lehet kitalálni, régóta tudom, ahogy azt is: nem elég egy tollvonás, hogy kihúzzuk azt, ami a lélekbe egyszer bevette magát.

Jacola

Ma ott voltam az óvodában.

Jacola feküdt a másik ágyon.

Piros kavics került kezembe.

Jacola aludt a másik ágyon.

Valahol messze Gréti néni.

A másik ágyon Jacola fekszik.

Kezemben forgó kis kavics van.

A másik ágyon Jacola fekszik.

Függönyrésen besüt a nap még.

Fekszik a másik ágyon Jacola.

Gréti néni a világ végén.

Fekszik a másik ágyon Jacola.

Csöpög a vér a piros kőre.

Jacola sír a másik ágyon.

Orromban kő, csöpög a vérem.

Jacola sír a másik ágyon.

Aztán kivittek a szobából.

Elszakítottak Jacolától.

Orromból a kis követ kiszedték.

Hiányzol, Jacola. Nagyon hiányzol.

Ma minden emléket megrekesztek:

elszunnyadt földízű-testek

fölött a rozsdás vaskeresztet.

Hajak kontyba font lagúnáit,

a lüktető nyáresti pázsit

nyugtató meleg zümmögését,

a szédítőt. Házak repedését,

amit minden nap változatlan

ott találok a hűs falakban.

Ma mindent elfelejtek:

A sarokban izzó vaskályha

fényét.

Egy kis sámlin ültem egyedül,

lestem a kályhában, hogy fütyül

az éjszakai szél.

Anyámék Egerbe mentek.

Meghalt a bátyám.

Magas, húszéves katona.

Koporsóján kis üvegablak

volt.

Híre sem a papnak.

Odahaza, valami rokon,

tojáscukrot adott.

Fájdalom ült az arcokon.

Féltem tőlük, de szerettem

a tojáscukrot is.

Uram adj időt

hagyj még

túl virágvasárnapon

indul a nagyhét

tavasz lüktet

zsong Jeruzsálem

ünnep

kísér a nép

szamáron hoznak

megígért Atyád

új világot jobbat

hiába tudták a választ

ki királyt akar

nem Isten-fiát választ

kereszt üres sír

mihez kezdjek

elöregedtem

s nem ahogy a szentek

hazudtam magamra szárnyat

de a bicsakló remény

csorba alázat

pedig kell hit

tavaszhoz nyárhoz

rettentő erő a

feltámadáshoz

Júdás eladott
egyszer
csókkal jelölt meg Égi Király
sok volt-e vagy kevés az ezüst
annyi amennyi jár

Péter háromszor megtagadott
sumákolt az istenadta
s lám Egyházát Jézus
Kősziklára rakta

ki volt bűnösebb
egyik vagy a másik
hogy valódi-e a seb
ki belenyúlt
mehetünk Tamásig

Júdásnak szólni kellett volna:
a kárhozat elől szökj el
magát kötélre vetve
Apád elé állt
míg mentél a keresztre

s mit tennék én
haladva Emmauszba
igazolnám a lelkem
hogy Ő volt Ő bizony
utólag fölismertem

én nem tudom
mennyi van Belőle bennem
ha Ő az Egy
a kérdést föl se kéne tennem
ha én az Ő és ő az Én
súlytalan a rátestált remény

tudom majd jönnek:
Sátán-fatty eretnek
ők a Jók és én a Rossz
ám legyen
ők így szeretnek

én nem mondom
Uram Uram
naponta százszor
de mi van a szívemben
tudja Ő
mindig időben rám szól
nem dorongol átkoz
nem lenne illő
A Nagy Királyhoz
súg mint a szellő
mint a Lélek
úgy érzem akkor
semmitől se félek

beszélnek nyálzó pofával
szeretetről
a Te nagyságod
őket is Te emeled föl
bár lehetnének Ferencek
Terézek
tudod az a pici albán
s a tű fokáról még nem is beszélek
hogy ott születtél nőttél föl a szalmán
s mit számítottak döntöttek el
a pénzek

az éjjel láttalak
melletted Buddha
Mekkába mentetek mondván
ha nem jön Mohamed
Békével Szeretettel
menjen a hegy

szavak cséplése
Rólad Uram Rólad
ki benne vagy az egyben
s velünk halandó vagy
szavak a halálról
arról ahogy élek
itt minden ajándék
minden Végítélet

hiszlek-e tagadlak
tudhatja-e bárki
adott az Út az Élet
csak végig kell járni
lett-légyen bármi
s eddig akármi vád ért
Atyád Te s a Lélek
adattattak
az Igazságért

Megvert király

Kartávolra volt- eljövendő semmitől, élek.

Kaptam reményt, istenek akarata szerintit,

de kevesedik a temérdek.

Lázas vágyaim kihűlőben.

Hajamba rég nem rak fészket a szél.

Hírem veszve,

már nem akar senki.

Nappaltalan egem eluralta az este.

Lebegek, mintha a vizek felett.

Változó idő?

Nem törődik veled, velem se.

Vagyok.

Mindentől távol, mindenben benne.

Mi gyönyörű volt, kietlen, sivár.

Vándorol a semmibe vak,

féltestvér-apjával a lány.

 három alsógatya

két függöny

egy póló

egy ingzseb

nyolc évig lapított

a gardróbban

a Csajka

de

máma már nem hasad tovább

és ez nem mindegy

Messze látni a fák fölött,

mert szemben nincsenek hegyek.

Itt vagyok honn, röghöz kötött,

nem irigylem a bérceket.

Nézem fák fölött a messzét,

gondolom heggyel ugyanezt.

Az ablak közömbös kellék,

vállamon marad a kereszt.

Mindegy, legyek itt, akárhol.

Láncra fűzni már nem lehet.

Te értenél engem, Sándor,

tudnád, mi bántja lelkemet.

Van asztalom, van lakásom.

Távol Soroksár, Kecskemét.

Hiányom van: sashiányom.

Kékítőt old a messze ég.

„Bár a Fidesz a házmesterek és besúgók országává akarja tenni hazánkat, nem fogjuk hagyni!”

...az általánosító kurva anyátokat!

„Anyu házfelügyelő volt.

Mai ismereteim szerint innentől kezdve már szégyellhetem magam: mert a Házfelügyelő a rendszer kiszolgálója, spionja stb. volt.

Itt két dolog lehetséges: vagy utánanézek: vajon tényleg…? –, vagy simán azt mondom: menjenek a halál faszára. A sok patyolat-tiszta, hablelkű, a sok igaz ember… Persze ki ne lenne elfogult a saját anyjával – még az apjával is. Naná, hogy Anyu tagja volt az MNDSZ-nek.[1] Érdekes, most, hogy végiggondolom, a Pártba nem tudták beugratni: „Elég nekem ez, a pártba fizet az uram” – mondta, mert valaminek mindenki volt legalább egyszer a tagja, ki ennek, ki annak – ezt jobb, ha nem felejtjük, s még jobb, ha nem akarjuk letagadni.

A házmesterné mások piszkát összeszedte,

kimosta mások szennyesét.

Kenyér kellett, s az öt gyerekre

álomnál többet nem küldött az ég.

(Töredék)

Egyébiránt – nyugtassa békében, aki teheti –, Anyunak tényleg nagy szája, éles nyelve volt, de hogy besúgott volna? Mit? Hogy kinek hány csirkét vágott a héten, mert a nagyságos asszonyoknál már nem volt lány? Hogy a nálunk is szegényebb szobafestőék állandóan babot esznek (bableves, babfőzelék, bableves, babfőzelék, lehet válogatni, ahogy mondták). Hogy első könyveimet abból a tűzre valóból emelte ki, amit nagymosáshoz adott, aki még tehette, hogy nagymosasson? Hogy egy korabeli alkoholistát idézzek, kit már nem szolgáltak ki a kocsmában, s rezignáltan megjegyezte:

– Kurva világ van, kezicsókolom…

De arról, hogy mindannyian abban a kurva világban éltünk, mert kellett, hogy éljünk, sokan már nem szívesen beszélnek.”

[1] Magyar Nők Demokratikus Szövetsége.

Márpedig mostan kidoboltatik:
Öregek, ifjak, kitavaszodik!

Hólével telik minden árok,
hadrendbe állnak hóvirágok,
és: jobbra át! és: balra át!
vezényelnek az ibolyák.
Indul a sereg harcra,
riadót fúj a barka.
Rügyet nyit ezer ág, bokor,
sörényes szellő dobrokol,
a Nap villámló karddal int:
előre minden kankalint!
Csöndesedjen a csatatér,
mire a pipacs ideér!

Márpedig mostan kidoboltatik:
Öregek, ifjak, itt a tavasz, itt!

                        Mondókák, emlékezetből:

Tá-ti-ti tá, bújj az ágy alá.

Egyszer voltam nálatok,

leszakadt az ágyatok.

Ennyi tetű volt a fejemben,

ennyit anyám kiszedett.

Ennyi maradt benne.

- Mondjad azt, hogy hatvanhat.   

- Seggem a szádra pattanhat!

- Mondjad azt, hogy vasláda.           

- Apád fasza hat mázsa!

- Szoptál-e idősebb női mellet?

- Nem.

- Neked apád fasza kellett?

- Volt-e pina a nyakad körül?

- Nem.

- Hogy jöttél a világra?

Egy sor fing, egy sor nád.

Megin’ fing, meginnád.

Pina, fasz, egybe basz.

Nagy Árpi nagyár-pi-nagyár-pinagyár

Adok neked virágot,

mutassd meg a pinádot!

Fejitek még az asztal lábát,

szopik még a libátok?

- Maca! Kell-e még a baka fasza?

Moszkvában leszállt az alkony,

Natasát basszák a parton.

A folyónál áll Dunnyuska,

fingik mint a géppuska.

Csiki, te beszartál!

Szaros a gatyád

elver anyád!

Leesett a pap az ágyról,

lejött a bőr a faszáról.

Úgy kell neki, mért pinázott,

mért nem inkább bibliázott.

Amikor

            a hegyek elsimulnak

sötétség lebeg a vizek fölött

nem fogok gondolni semmire

ringatnak csillagködök 

paránymagány a hatalmasokban

értelmét veszti a teremtés is

minden fájdalomtalan

ég ér mindenütt égig

karjaim közt galakxisok vándorolnak

visszaszámolok hat napot

s nem fogom tudni voltad

Döcög a mosógép, basszus.

Véremtől kékül a lakmusz.

Nyitom a szárítót: kattan.

Anno a Tescóban kaptam.

Várnak a gatyák, ingek.

Megyek, terítem mindet.

Kiürül, törlöm a gépet.

Így múlik el a péntek.

Múlik a hét, a hónap.

Lószar az élet: jó nagy.

Tartom magam még, tartom.

Élek, míg hagyja a Calgon.

mikor kész volt a bárka

és esni kezdett

joggal hihette a matuzsálem

söpredékei a világnak

valamit igen elcseszhettek

ő valamiért

jó volt az úrnál

benevezte az útra

ahogy írta a zsurnál

s követhette a pereputtya

a galamb ment

hozott olajágat

azóta köztudott

egy bárka mit jelent

nekitámasztva az ararátnak

kik érdemlik

kapnak új rendet

és özönvíz minden

deklasszált elemnek

tudjuk az öreg

nem volt parázna

de hát az itallal

megszívatta a lánya

na nem kurvára

csak úgy bibliásan

ahogy zsuzsát kilesték

annó a vének

hát erről szól az ének

az ének

Nem vagyok történész, ahogy az országban többen így vannak rajtam kívül. A háború (itt zavarban vagyok, nem tudom, a második megszállás, vagy a felszabadulás) után születtem.

Csekély ismereteim szerint, a háborúba nem belerángatták az országot, hanem önként és dalolva csatlakozott Hitlerékhez. Ez idáig egyszerű. Azt, hogy magyaroknak látszó zsidók ellen kirekesztő, megalázó törvényeket hozzanak, nem a németek kényszerítették ki. Ezt is értem. Na most azt, hogy megszállták az országot, már kicsit problematikusabban tudom értelmezni. Vagy ha nem jól tudom, akkor az ellenállóknak, partizánoknak kellene emléket állítani, nevekkel, stb. Tudtommal ilyen tervek nincsenek.

Olyan volt, hogy a Becsület, vagy Kitörés napjai megemlékezésen, fönn Budán az egyik szónok, aki a Waffen-SS tisztje volt, szívműtétje miatt, sajnálatos módon nem tudott részt venni, olvastam.

De igazából akkor mit is jelképez a Gábrieles-Sasos-barokkos emlékmű? Üssenek agyon, nem értem.

Nagybátyám a Donnál esett el, de be kell látni, nem határaink védelmében, ahogy az a majd kétszázezer magyar sem (magyarnak látszó zsidó munkaszolgálatos honfitársaink sem!) kiket ott vesztettünk el, illetve veszejtett el a ma dicsőségre érdemesnek tartott Vitéz Hadurunk. Őket mind, mint magyarokat siratnunk kell, együtt a HATSZÁZEZERREL, kiket hagytunk (sokak lelkes közreműködésével) elhajtani és megöletni. Ameddig az ország ezekkel a tényekkel nem tud, nem akar szembenézni, addig nem fog, nem állhat rendbe az önbecsülésünk, s azt másoktól sem kaphatjuk meg.

Elnézést kérek, ha sértek valakiket önérzetükben: ahogy a kuplerájból nem a szűzlányok járnak kimenőre, úgy Gabriel Főangyalt ilyen szerepbe kényszeríteni, kimeríti a gyalázás fogalmát, ahogy a Birodalmi Sast ilyen egyértelműen sem korrekt bűnösnek láttatni mindenért.

Amíg a fejünkben nem teszünk (a szívünkben is) rendet, addig nem ártana visszafogottabban bánni az emlékművekkel, mondom én, egyként a tízmillióból.

A szürke

         eszterházy-kockás mellényes öltönyömet

ezerkilencszázhatvanhárom tavaszán vettem

a rákóczi úti férfi divatáru boltban

volt gavallérsarkú barna cipőm

és elmaradhatatlanul hétköznapra is nyakkendő

az úr nem csak vasárnap úr mondta jóska

anyu szerint is annak kellett volna születnem

amit később úgy interpretáltam

tévesen használta a feltételes módot

akkoriban volt divatos a gumis nyakkendő

amiről hamar lemondtam miután józsi meghúzva

visszapattintotta a nyakamra

adott egy rendeset és megtanított a kötésre

ami elfelejthetetlen mint az úszás a biciklizés

horváthék kertvégénél készült a kép

látszik az ajtó ami mögött rég

horváth bácsi asztalos műhelye volt

állunk anyuval maradék három fiú

mosolyogva mind

jóska kívül hordós rövid ujjú ingben

anyu és laci feketében

azon a nyáron mentünk erdélybe

jóska nem jött a család a munka miatt

meg különben is erdélyben született

nem úgy mint laci meg én a pestiek

koraeste

kőrispatak főutcáján jöttek a legelőről a bihalak

karda dénesék kapujában álltunk

rémülten figyeltem a nagy fekete állatokat

egyikük a csordából kiválva felém tartott

hátráltam de fordult a kapun be utánam

tanácsosnak láttam a deszkapalánkra fölugorni

nyakkendősen öltönyösen

akkor szakadt el a nadrágom

valamennyire helyrehozta egy műstoppoló

de mint a karambolos autó új már soha nem lett

a bivaly kardáéké volt

az itatóhoz fordult a kapu mögé a jámbor

én a városi ficsúr nem érdekeltem

este a kocsma hátsó falábas verandáján ültünk

petrólámpafénynél

alattunk csordogált a küsmöd időtlen útra

halkan szólt az ének

kesernyésen mint a deckapálinka

mint a cujka

évekig vártunk

de már nem jött össze a margitsziget mint akkor

1948 nyarán

jutka nem lett a feleségem

csillagpapáék elköltöztek az élmunkástelepre

aztán ahogy a rendje

sorban mindenki az égbe ment

nem tudom ki maradt a kilencből

minden eltűnik nézem

kicsit hátulról fényképezve

állunk a szigeten ellenfényben

ma órák hosszat a Vörös Csepelt dudorásztam

bár gyárkémények közel se távol

de van úgy hogy a költő

l’art pour l’art proletárol

szinte csak azért ne féljen

hogy nem fogunk pusztulni éhen

és lesz kenyér és persze munka

és a Váci út sem hagy magunkra

és megyünk a harcra és csinálunk rendet

Dunántúl Alföld ahogy kell lenget

e dal szerint tehát a lényeg stimmel

az a kis gubanc a mindigélő Leninnel

Istenem átírtunk itt már annyi dolgot

kis hülye költő dúdolgatok vigyorgok

s mi a tanulság tanulság nincsen

egy kicsi sérv a nép-nemzeti gerincben

különben mintha mi sem történt volna

jobbra át urak irány Európa

(1989)

Az eget ha nézed,

a csillagok szemedben égnek.

Ha pitypangot tépsz a réten,

kutyatej kezeden a vérem.

Kenyeredből haraphatok.

Tenyérből itatsz, ha szomjazok.

Hintázol, hajad szemembe lebben.

Te lüktetsz lélegzetemben.

Ha elbújok, te keress meg!

Ha álmodlak, úgy szeretlek!

Belőled ébrednek dallá a hangok.

Pacsirtaszépek! Ugye hallod?

üvegvágósikoly

rianó mágikus ábrát

csibor lábai alól futó térképet

figyelnek a párkák

jégrettenet

vizet vérző apró erek

holdszíncsöppjei a fényben

küldik az üzenetet

valami lenni készül

beleborzong a fenyves

hangtalan érezni csak

idomulását az új rendhez

barlangmagányából

kihömbörödik a medve

bőg a varjazó égre

jöjjön ki a telet eltemesse

február van

szépet kéne mondani

a téli fényhomályba

márciushírt hozzon valaki

erdőt bolyongni hóvirágig

legyinteni a télnek

hinni már a fagy se számit

tavaszremények védnek

cápaformájú felhő nézem

épp támadni készül

vérfoltok napsütésben

az ember beleszédül

parányként az egészben

hol ibolyák tanulnak kékül

Valóban 

                    Peter Weiss: A vizsgálat 
                                  Drámaélmény 

eljött anyám és minden gyermekévem 
kőből font koszorút hoztak fejemre 
kőfonat kötélből csináltak hintát 
eljött anyám és minden gyermekévem 

és zokogtak kint a halak a tóban 
kerengő varjak nem szálltak tetemre 
virágot hordtak a kerengő varjak 
és zokogtak mind a halak a tóban 

valóban nem ment oda senki 
mert nem volt szabad odamenni 
az emberek riadt vadakként néztek 
sikolyt szikráztak a drótkerítések