A manzárdnak tetőablaka van. Csak az égre lehet látni ugyanúgy ahogy a zuhanyfülkére nyílóból is. Az emelet másik szobájába egyszer nézett be, mikor elment a panzióba és a hátsó szoba mellett döntött. A kis előszobából az a három ajtó nyílik meg a bejárat, ahhoz kulcsot kapott. Télvégére jár. Néha még szitál a hó. Az ablak ferde tábláján nézi a pillanatokig élő pelyheket, az olvadásukat. A szoba, a tető síkjának megfelelően zsugorodik, elfogy. Talán a méternyi magasságot ha eléri ahol lezárja a fal, ahonnan szobának nyilvánították. A mennyezetet négyzetes, fehér műanyaggal borították a stukkóutánzó csíkokig, ahol a falak bordóra váltanak. Dupla ágy, éjjeliszekrények, puffok, két szék egy asztal, kis hűtőszekrény, tetején tévé. Az ágy végén és kétoldalt szőnyegek. –Két hét, addig ki lehet bírni –, gondolta amikor rábólintott és kivette a szobát. Egy táskát meg szatyrokat hozott magával. Mindenből a legszükségesebbeket. Az egyetlen hely, ahová beesik a fény, ahová ülhet, az ágy, fölötte az ablakkal. Maga elé tesz egy puffot – milyen jó lenne zsámolyt mondani – , arra könyvet, ételt. A másik szobában nem lakik senki, az egész szinten egyedül van. Nem is bánja. Nehezen viselné, hogy osztozkodjon, bármin. Becsukja az ajtót. Leül az ágyra és felnéz az ablakra. Téglalapalakú ég. Nem esik se hó, se eső. Azt se tudja, fúj-e a szél, létezik-e más is rajta kívül a világban. Ül míg beesteledik. Néz a semmi felé. Ilyenkor szoktak elgondolkodni az emberek: mi értelme volt-, van az egésznek. Még nem adja fel. Még lehet valami újat kezdeni, valamit újra indítani. Belül azért sajog benne; már csak arra várhat, hogy elteljen, hogy vége legyen. Hiába megy le, magány veszi körül az utcán, bárhol. Kit hibáztasson? Mindennek okozója és következménye ő maga. Olcsó lenne másra hárítani bármit. Két hét, és elmegy innen. Lesz lakása, a saját bútorai várják. És? Nem akar belegondolni, mi lesz. Él, mert élnie kell, de kifogytak belőle a tervek, a vágyak.. A rabságban született állatokra gondol, mi lenne velük a rácsok nélkül. Ostobaság. Bármi lesz, azt magának köszönheti, és abban nem lesz sok köszönet. A külsőségek fontosak. Úgy kell viselkednie, cselekednie, hogy ember-formájú maradjon. Ura a helyzetnek, hogy irányítsa a sorsát. Mi ez, ha nem maga a szánalmasság? Valaha még hitte, többre hivatott mint végigsodródni az életen, hogy jóval több köze van a világhoz, és az ami történik körülötte, rajta is múlik. Ül egy semmire néző ablak alatt, még csillagok se látszanak. A fény, ami halványan, messziről ideér egy utcalámpától, az minden. Képzelhet mögé bármit. Istent is, de nincs hozzá bizalma régen. Ha bármilyen isten akart tőle valamit, megtalálhatta volna, nem bújt előle. Ő, Istentől nem akart semmit. Képzelhet a fény mögé múltat. A sok év összegyűjtött rengeteg kérdését, amikre válaszokat kellene kapnia, keresnie, de sose jutott el az igazi akarásig. Hazudhat jövőt, de hitet a hazugság mögé minek. Távolról egy kései autóbusz hangját hallja. Villanyt olt. Lefekszik az idegen szagú ágyba. Várja az éjjelt. Nem tervez semmit. A reggelnek sem lesz semmi terve vele.
Hosszú sor áll a pénztár előtt. Vár, támaszkodva a bevásárlókocsira. Megint azt a fájdalmat érezi amit már jó ideje, csak erősebben. A háta, a melle szorít. Hiába panaszkodott az orvosnak, mondta, hogy gyenge, szerinte gyakran kihagy a pulzusa, de csak azt felelte: azt ki tudja tapintani magának is, azért nem kell idejönni. Már támaszkodva is egyre vacakabbul érezi magát. Fizet. Elvánszorog a parkolóba, bepakol, visszatolja a kocsit és beszáll az autójába. Otthon fölviszi a szatyrokat, aztán telefonál. A rendelőben a doktornő nézi az EKG-ját, aztán tesznek-vesznek az elektródákkal, de minden rendben. – Mikor volt infarktusa, kérdezi? – Még nem volt, tudomásom szerint nem. – A gép azt mutatja. – Ad valami tablettát és hívja a mentőt. Öt napig vizsgálgatják. Igazolják a lezajlott infarktust, hogy az állapot irreverzibilis. Rá egy hétre összeesik, eltörik egy csigolyája. Minden benne van egy ember kosarában, mint a szupermarketekben, az a kérdés, mikor kerül a gumiszalagra, ahol az unott arcú pénztárosnő kézbe vesz és továbblök minden darabot. Senki nem csodálkozik semmin. Már jó ideje az új lakásban lakik. Elfogadta. Mi mást tehetne. A költözés estéjén inni akart valami erőset. Átnézte a dobozrengeteget, de az italosat nem találta. Valaki elemelte. Maradt továbbra is absztinens. A válás idején hagyta abba az ivást. Nem akart olyan helyzetet, hogy később az italra foghassa rossz döntéseit. Két évig nem ivott egy kortyot sem. Volt már így. Amikor gyors egymásutánban kétszer is magára maradt. Újév reggelén levitte a kutyát, de már nem gyújtott rá. – Ha ebben nem én döntök, akkor semmi fölött nem rendelkezem, akkor értelmetlenné válik minden. – Harmincvalahány évig eszébe sem jutott leszokni a cigarettáról. Nem voltak próbálkozásai, ahogy az ismerőseinek. Napi három- három és fél doboznyit nem lehet csökkentgetni. Vagy leteszi az ember, vagy csak ámítja magát, tetszeleg a környezetének az elhatározásaival. Éjjel elnyomta a cigarettáját és abbahagyta az ivást, a kettő összetartozott. Hiába volt otthon dobozszámra a cigaretta, üvegszámra az ital. Három évig semmit nem ivott. Azt mondták a kórházban, annak köszönheti, hogy életben maradt. Akkor már több mint tíz éve nem cigarettázott. Sejtette, ki vitte el az italos dobozt, de értelmetlen lett volna veszett fejsze nyelét keresni. Tán egy évvel a kórház után ivott először újra. Vörösbort. Visszafogottan. Élt, miként mondta, ahogy a nyomtató ló. Járta, járta a köröket, de nem volt mit csépelni, csak a vágóhíd volt biztos.
A cigaretta elhagyása, illetve az elhagyás ténye, élete fontos állomása. Hivatkozási alap, hogy komoly döntéseknél nem lehet szórakozni, hogy képes volt valamire, ami nagy hatású minden későbbi döntésére is. A tény a fontos, hogy akaratát, ha a végszükség úgy hozza, tudja érvényesíteni. Tartást ad neki. Az egyedüllét sok mindenre alkalmat ad, de első sorban az átgondolásra. Szembesülni kell olyan dolgokkal, amik fölött más körülmények között átsiklik, elmegy az ember, mert jelentéktelennek, súlytalannak, vagy csak egyszerűen félresöpörhetőnek hiszi. De egy manzárd-ablak alá zárva nincs menekvés. Felerősödnek, előmásznak a régi dolgok mint nyári eső után a meztelen csigák és benyálaznak, összerágnak mindent. Egyik percben arra gondol; semmi értelme régvolt dolgok között kutatni, de a következőben falba ütközik, ha nem tudja mi miért történt, továbblépésre semmi esélye. Számtalanszor mondta, ennek, annak a hatására, segítségével ért el valamit, valamiért hárítva, hogy talán maga is részese lehetett, kellett legyen, ha bármit is elért. Szinte vallásos hittel sorolta, ki miben segítette, hogy onnan ahonnan ő indult, egyedül nem vihette volna semmire, de a következő pillanatban már ott a kérdés; – Hát vittem egyáltalán valamire? Döcögő szekérhez hasonlította életét, az útját. Hol nehezen, kátyúkon át, hol kicsit könnyebben, mintha a Nap rá is sütne. Állandó harcban áll kisebbségi érzésével. Amikor hetes volt, és a tanítónő átküldte a szomszéd vegyes osztályba krétáért, még köszönni is alig tudott, meg kinyögni, miért ment. Vesszőfutás volt harminc gyerek rátapadó pillantása, mindegyikből gúnyt, megvetést érzett. Legszívesebben megszökött volna, ahogy kicsit később számtalanszor meg is tette, csakhogy ne kelljen ott lennie. Nem találta a magyarázatát, miért. Ha táblához hívták, ha kérdezték, begörcsölt. Tanulás nélkül, közepes eredményekkel szenvedte végig az iskolát. Ő volt az első a családból, aki elvégezte a nyolc osztályt. Szóba se került más lehetőség, mint egy ipariskola. Szégyellte tudatlanságát, szenvedett tőle, de falta válogatás nélkül a könyveket, és nem vette észre mint nő közötte és a félénk kisfiú között a távolság.
Beleégett a semmiségérzés. Minden későbbi próbálkozását az uralta, hogy ő kevés, hogy ő mindenhez kevés. A fényes Balatonban fickándozó halacskákról írta első versét, és a magányról. A Balatont ugyan nem látta, talán csak filmhíradóban, meg amennyit könyvekből elképzelt róla. A magányt a sok testvér között miért kellett éreznie, az is a kérdések közé került. De nem a család tehetett róla. Egy rovás a negatív oldalon. Akkor ki, akkor miért? Anyja betanított munkás volt, ő vitte be a gyárba lakatos tanulónak. Örült, hogy legalább vele lehet. De az sem úgy alakult, ahogy elképzelték. Másik telephelyen kellett kezdeni. Messze kőbányán. Talán fél év után került oda, ahol anyja is dolgozott, de az a fél év rajta hagyta a keze nyomát. Még nem volt tizenöt éves, mikor már nem csak a tejcsarnok előtt állt sorba, hanem a Makk hetesnél a féldeciért. Hát ilyenek miatt lett fontossá a dohányzás elhagyása, a keresés, ahogy ténylegesen is a legkisebb fiúk kötelessége nekiindulni, és ha törik, ha szakad, végigmenni az igazak útján, mert csak akkor lehet remény királylányra, fele-királyságra.
Az ablakig semmi nem ér fel. Még egy villanyvezeték sem, amihez igazítható lenne bármi is. Madarat napokig nem lehet látni, de nem hiszi, hogy arra a madár se jár. Néha lát egyet-egyet elhúzni az égen. Biztosan a Dunára mennek, gondolja. Nem vágyik utánuk. Fél négykor kelt. Este kirakott mindent a kocsiba, csak teát főzött a termoszba, és csöndben, ne ébresszen fel senkit, kiment a házból. Alig világosodott, s már ott ült a Kis-Dunánál, zsinórra akasztott jelzőit épp csak látni lehetett. Örült, ha fogott valamit, mégis a csönd, a magány vonzotta. Hogy nem szól hozzá senki, hogy nem kell senkihez szólnia. Gyerekkorában sose volt módja horgászatra. Ha elvetődött a Dunához, végigsétált a Magit hídtól a budai alsó rakpart lépcsősorain és figyelte a horgászokat. Szeretett volna közéjük tartozni. Később volt, hogy valamelyik kollégájával elment a Dunához, de általában csak részegség volt a vége, az italnál a hal se volt fontosabb. A Kis-Dunánál általában egyedül volt, csak néha ment vele a felesége, a lánya. A madarak csak átvillantak. Ilyenkor senki nincs a víznél. Nem arra való az idő: Gondolatban végigjárta a partot, a kompállomásnál lefordult a ligetesbe. Látta ahogy ül valamelyik bevágásnál, szeme a jelzőkön. Hogy jutott ide? Erre gondol az is aki a parton, ő is aki az ágyon ül, csak közben eltelt néhány év. Még előtte van a költözés, még előtte a betegségek nyomorúsága, de mögötte közel hatvan év, minden hordalékával. Egész komoly felszerelése volt, annak ellenére, végig tudta, a horgászat csak pótcselekvés. Valami, amivel el tudja fordítani figyelmét a lényegről, illetve nem tudja, csak próbálja és hitegeti magát, hogy sikerül. Aztán mindent összepakolt, és odaadta az unokaöccsének. Még annyi damilt sem hagyott, amennyi bármikor kellhet egy lakásban. Ahogy odalett a házzal a műhely, a szerszámokkal, a valaha-fontos, értékesnek tartott dolgaival. A koszorúba fogott alumíniumcsillag, a tusírozott kis vasplatnija, a kovácsolt pántok, széna és jégcsáklyák, amiket évtizedeken át gyűjtött, s hurcolt magával mindenhová. Valamikori tizenhárom kalapácsából kettő maradt. Pedig minden szerszám szokva volt a tenyeréhez, ismerték a gondolatát, a lélegzetét. Rég megtanulta, a szerszámoknak is van lelkük, csak legyen aki megmozdítsa, aki hisz bennük. Vajon mi lehet velük? A favésői hol rozsdásodhatnak? Ébresztenek-e fát, faragnak-e még szobrot? A munka sose volt pótlék, csak ha kényszerként élte meg. Verssé lett egy vas, egy fadarab, verssé vált a kert a bokrokkal, a fákkal. Csak a vers nem lett verssé, nem akart második lenni soha. ...Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog a végeknél? Holott kikeletkor a sok szép madár szól, kivel ember ugyan él,... A madarak rég a víz fölött szállnak, lenéznek a parti nádra, a vadkacsákra. Szállnak a csöndben, a komp se jár.
Mindig is tudta, a versek legyőzhetetlenek. De, hogy menekülhetett a satupadtól a versekbe. Ritkán bántották miattuk, de a Művész-urazás sokáig kísérte. Eszelősen hitte: a versek fölemelik. Magasra, mindennél magasabbra. De ami látszott, csak az esetlen albatrosz szenvedése akit kigúnyoltak a matrózok. Megint a se itt, se ott állapotban volt. Vagy nem is megint, csak kezdett tudatosulni benne a sehová-nemtartozás. Lassan a vas, a szerszámok, a gépek elfogadták. Kezdte megérteni, becsülni őket, és azokat is, akik befogadták, akik segítették azon az úton, amin ők is jártak, és próbált járni a másik úton is, hiába tűnt járhatatlannak. Akik az irodalomból látták esetlen botladozásait, ha nem is durván, de elutasították. Jó szót alig kapott. Talán a hangnemek eltértek, de lényegében véve ugyanazt mondták: – Suta kísérletek. Nem bíztathatjuk. Visszagondolva, biztosan igazuk volt a sutaságot illetően, de a nem bíztathatjuk-kall, ma is úgy van, hogy kegyetlen volt. Nem haragszik rájuk, de szerinte hibáztak. Persze egy szerkesztő nem pszichológus, nem is az a feladata, de a vers, lélek, és a lélekhez nem szabad lelketlenül szólni. Többször előfordult, hogy túlórázni kellet valamiért a gyárban. Kétszer is harminchat órán keresztül. De kit érdekel amikor leírta: harminchat órás műszakokkal készülődtem a munkásversre. Vívta a maga csipás forradalmait. Állt otthon, a konyhaajtónak támaszkodva és olvasta három elemit végzett anyjának a verseit. Ő büszke volt a fiára. Bátyja megkérte, írjon verset a szerelmének. Írt. Írt Leninről, a KISZ-ről, mert azt mondták, hogy a tavasz meg a szerelem nem eredeti téma. Rásütötték később, hogy munkásköltő, de ezt akkor is tudta, hogy baromság. Valaki vagy költő, vagy nem, legyen szó politikáról, szekértáborokról. Ezt egy életre megjegyezte, és egyre kevésbé akart tartozni bárhová. Ahogy a válaszokat keresi kérdéseire, úgy válik egyre tisztábbá a kép, hogy a vers az egyetlen állandó az életében. Olyan mint a szerelem. Nincs választási lehetőség, csak elégni lehet, mert a szerelem sem működik takaréklángon, nem lehet szabályozni. Fölragyog, szikrázik és elég. Nem ér semmit a piszkavas, az ellenállás. Nem számít kor, se kór. A vers utolsó lélegzetig szerelem. A szerelem utolsó lélegzetig vers. Aki ezt nem érti, nem ért belőle semmit. Rakhatja a verslábakat antikformákba, cifrázhatja, az nem lesz élővé, és aki megtagadja, vagy irányíthatónak gondolja a szerelmet, költővé se lehet. Ma már egészen biztos abban, hogy a szerelem, a szerelmei tartották meg, emelték víz fölé, mentették élővé. A költészet ott kezdődött, ahogy várta Jacolát az óvoda kerítésébe kapaszkodva, és nem tudta felfogni, hogy nincs, hogy nem jöhet többé. Hogy lesz a hiány verssé? Nem tudja, ahogy azt sem, minden költőnek kell-e hozzá. De azt tudja, ahol minden simán, egyenletesen megy, ott a vers belehal a hiányba. Karcsi bácsi még a háború előtti időkben tanulta a kerítésszerelést. Tőle ő is, meg jó néhányan. Bárhol ránéz egy kerítésre, rögtön észre veszi a dilettáns, összecsapott munkát, ahogy azt is, ha értő volt a mester. Karcsi bácsi tanulatlan, mondhatni, faragatlan, nagyivó ember volt. De tudott kerítést csinálni. És nem sajnálta átadni a tudását. Neki a kerítés volt a vers, és ő jó verseket csinált.
már nem számít
reggel van-e este
havat söpör a szél cifra kertet
nyújtott lépésekkel mérem az időt
mint egy kerítésszerelő
Fontos-e, mit tudnak arról a bölcsészek, hogy tenyerünkről álmodó kalapácsok alszanak a nagy vasfiókokban? Azt hiszi, nem. Ő tudja, és ez elég. Ez elég, hogy a kerítéstől el lehet jutni a tisztességhez, a szerelemhez, a vershez.
szűk udvarok, részeg akácsor
