ÖTÖDIK FEJEZET
(melyből kiderül, hogy Kőszáli hajdanában nemzetközi vonalakon közlekedett, de a pisztrángok ostobasága nagyban elősegíti a nyugodt délutáni pihenést Piti Mackónál.)
— Hát ma nem lesz strandidő — mondta Noki —, még az orrát sem dugja ki a Nap a felhők mögül.
— Az egyik nap ilyen, a másik olyan, aztán valamiért mégis szép mindegyik, hogy egy régi költőbarátomat idézzem, ha nem is egészen pontosan — válaszolt Ágrólszakadt, ki éppen bölcselkedő kedvében volt. — Menjünk. Ma nekem sincs kedvem ehhez a gyászos időhöz. Ideje, hogy nyaraljunk egyet erre a nagy ijedtségre.
Noki már csukott szemmel tudta a járást a bokrok között.
— Hová megyünk, Ágrólszakadt?
— Ismered Micimackót? Persze, hogy ismered! Na, akihez mára vagyunk hivatalosak, az nem ő, hanem egy közeli névrokona, egy fanyarhumorú mosolymedve, ahogy tréfásan nevezi magát. Különben becsületes neve Piti Mackó, s azért Piti, mert bocs-korában ő volt a bocsok legkisebbike, és amikor valami nem úgy sikerült neki, ahogy szerette volna, azt mondogatta: „Mert én olyan piti vagyok.” Ilyen egyszerű.
Míg Ágrólszakadt beszélt, kiértek a bokrok közül. Meredek hegyi ösvény előtt találták magukat.
— Itt kell felmászni? — kérdezte Noki, némi aggodalommal.
— Lejárna a nyaralásunk. Más megoldást keresünk. Vagyis: rendelünk egy kőszálit, ki a hegyre fölszállít! — Valamelyik zsebéből sípot húzott elő, s azon nyomban bele is fújt. Patadobogás hallatszott, s szélsebesen egy hegyi — más néven kőszáli — kecske érkezett elébük.
— Egy egész és egy félárú jegyet Piti Mackóig — szólt Ágrólszakadt, miközben a kabátjára tűzött egy, az
ÖRÖKÖS
FÉLÁRÚ UTAZÁSI KEDVEZMÉNYRE JOGOSULT
ÉRDEMES BOKORMANÓ
feliratú, tűzzománc-önarcképes jelvényt.
Kőszáli bólintott – Hegyi járat indul! —, és nekiiramodott, zúgó patakok mellett, sziklás meredélyeken, fenyveseken által.
Nokinak kérdezésnyi ideje sem maradt, a hegyi járat máris fékezett Piti Mackó fenyőgerendákból ácsolt, egyszerű, de takaros háza előtt.
— Köszönjük, Kőszáli — Mondta Noki —, nagyszerű utazás volt! Még csak nem is zötykölődtünk.
— Semmiség — válaszolt a hegyi járat —, régebben utaztál volna velem, amikor nemzetközi vonalakon közlekedtem. — Sóhajtott. — Hol van már a tavalyi hó?! Ez már csak helyi-hegyi járat. — Megrázta magát. — Elég az érzelgősségből, még a végén késni fogok! — s szélvészként tovarobogott.
Piti Mackó a házával átellenben lévő kis tavacskánál szorgoskodott, föltűrt ingujjal-nadrágszárral.
— Nézzük, miben mesterkedik megint — indult a tó felé Ágrólszakadt.
— Szervusztok! Most nem hagyhatom abba, várjatok egy kicsit, mindjárt befejezem — azzal újra és újra könyékig a vízbe nyúlt és valamit ügyködött.
Noki a kristálytiszta vízben látta a pisztrángokat, mint cikáznak Piti Mackó körül.
— Kész téboly! — sopánkodott Piti Mackó. — Reggel óta igyekszem jobb belátásra bírni ezeket az ostoba halakat, de nem, a világ minden kincséért sem! — Hirtelen a vízbe dugta az arcát és valamit belebugyborékolt, majd felemelkedett és feszülten figyelt. — Nem! A világ minden kincséért sem!... Na mindegy! Holnap folytatjuk, dilinyósok! — S azzal Nokiékhoz lépett, kezét ingébe-nadrágjába törölve üdvözlésre nyújtotta. — Szervusztok... Szerettem volna egy kis meglepetést szerezni nektek, de sajnos nem jött össze. Ezek a pisztrángok egy izgága népség. Sőt! Néha már az, az érzésem, hogy gyengeelméjűek!
— Ha szabad kérdeznem, milyen meglepetést akartál szerezni nekünk? — érdeklődött kíváncsian Noki.
— Szerettem volna bemutatni nektek (a világon először) a Szabályosan Közlekedő Pisztrángok Mintatavát, mert ezek — bökött megvetéssel a tó felé — úgy közlekednek, hogy az már kétségbeejtő! Életveszélyesen! Kidolgoztam a tó közlekedési rendjét, kiraktam a táblákat is, de csak bámulnak, mint a sült hal, és ugyanolyan szabálytalanul úszkálnak, mint eddig.
Noki elhűlve hallgatta Piti Mackót.
— És miért jó az, ha a pisztrángok szabályosan közlekednek?
— Miért?! Te össze-vissza szaladgálhatsz otthon? Nem! Na ugye! De ezek...
Ágrólszakadt, ki addig mintha ott sem lett volna, csak úgy mellesleg kérdezte barátjától:
— Aztán balesetek voltak-é?
— Balesetek? — lepődött meg Piti Mackó, de ő is jól ismerte Ágrólszakadtat, mert elmosolyodott. — Történt egy s más, ha ugyan az ebédre gondolsz. Néhány butuska nekiment a KRESZ-tábláknak, Őket kénytelen voltam kivonni a vízi forgalomból.
— Ez az, Piti! — mondta Ágrólszakadt. — Te egy zseni vagy! Kitaláltad a gondolatomat.
— Így már jobb a véleményem a halakról — törölte meg a száját Piti Mackó, miután megebédeltek —, lehet, hogy ostobák, de nagyon finomak. Tagadhatatlan.
Nokiéknak is hasonló véleményük lehetett, mert igen elégedetten dőltek le a puha pázsitra.
— Látod, milyen szerencsénk van, Noki — szólt Ágrólszakadt —, ha sikerült volna a pisztrángokat jobb belátásra bírni, most korgó gyomorral nézhetnénk egymást. — Ám barátai már nagyban fújták a kását, nem figyeltek rá. — Jó nyaralást meg ebugatta... — motyogta, és ő is elaludt.
A hegy karéja vashalom.
Amikor el akarunk jegyezni valakit, és nincs remény gyűrűvásárlásra, mindent kitalálunk, hogy mégis elérjük célunkat. A jegygyűrűk kölcsönkérése biztosan nem eredeti ötlet, de azért rendhagyó volt. Jóska bátyáméktól kértem el, azzal, hogy hamarosan újakat veszek nekik. Visszaemlékezve akkori magamra, nem sokat kellhetett győzködnöm őket. Megkaptam az aranykarikákat.
